A békés szívű nő

Vajon hány nő tudja elmondani magáról manapság, hogy béke lakik a szívében? Ha körbenézek, csupa elégedetlen nőt látok. Elégedetlenek a férjükkel, a munkájukkal, a testükkel, a társadalmi berendezkedéssel, a kormánnyal, a nemi szerepekkel. Ugyanolyan erőszakossággal tudnak gyermekáldásért küzdeni, mint ellene tenni. Ha otthon vannak, munkába vágynak, ha dolgoznak, sajnálják magukat a kettős teher miatt. Férfit akarnak, nagybetűset, de ha megtalálták, elnyomva érzik magukat általa. Egyenlőséget akarnak, de ha találkoznak az élet brutalitásával, meg vannak döbbenve, hogy senki se bánik velük kesztyűs kézzel csak azért, mert nők. Lehetséges egyáltalán a női nem számára a megelégedettség, melyből a benső béke fakad?

Az ember tragédiája, hogy olyan akart lenni, mint az Isten. A nő tragédiája, hogy olyan akar lenni, mint a férfi, ráadásul úgy, hogy közben nőisége előnyeit is élvezi. Ellentétes vágyak rángatják ide-oda, minden akar lenni, de semmi sem igazán, hiszen a hátrányokat nem vállalja. Karriert akar, mint a férfi, de az anyaságról nem mond le. Ismerjék el a tudomány és a politika terén, mint a férfit, de ne bánjanak vele olyan durván. A férje legyen erős és határozott, de neki azért mindig fogadjon szót.

Igazán nehéz békében élni önmagunkkal, a másik nemmel és Istennel, ha nem fogadjuk el alázattal teremtmény voltunkat és az ebből fakadó korlátainkat. Milyen szédületesen nagy és sokféle a világ, mi pedig alig pár évtizedet töltünk itt, azt is egy adott személyiség és életút korlátai közé zárva. Az ember képzeletében világokat teremthet meg, maga pedig foglya a nap huszonnégy órájának, és egy még eléggé ki nem fejlett, majd miután épp hogy csak virágba borult, máris hanyatló testnek. Milyen borzasztó, hogy a ma nője gyerekkora óta azt hallgathatja, hogy ennek ellenére minden lehet és minden vágyát kiélheti, ahelyett, hogy megtanulná, a halálnak nem ezen a felén lakik a teljesség.

Ma a nőkkel azt a kegyetlen játékot játssza a társadalom, hogy arra kényszeríti őket, egyszerre folytassanak férfi- és női életmódot. Legyen a nő feleség, anya és háziasszony, de közben teljes értékű munkaerő, társadalmi szerepeket vállaló, a világ terheit is a vállain hordó „másodférfi”. A nő pedig keserű elégedetlenségben vergődik, mert látja, de legalábbis érzi, hogy nem tud egyszerre helyt állni otthon és a világban: mindkét terepen fájdalmasan középszerű, vagy úgy kiváló az egyik területen, hogy a másikon kudarcot vall – általában otthon.

De vajon hány nő mondaná azt, hogy vállalja, kivonul az egyik területről a másik kedvéért? Nevezetesen: hány nő meri vállalni, hogy az otthont teszi első helyre?

Nem, a nő inkább megszakad, hogy e rettenetes fáradozás után is csupán középszerű legyen otthon és a világban, minthogy szinte teljesen kivonuljon a világból és kiválóan teljesítsen otthon. Ennek pedig az az oka, hogy szíve mélyén az eredeti bűn és a feminista kondicionálás miatt mélységesen megveti az otthont. Ugyan, szülni meg takarítani bárki tud! Lehet egy értelmes, művelt nő a négy fal között boldog? Nem elpazarlása ez tehetségeinek?

Alice von Hildebrand tollából olvashatjuk az alábbiakat:

„A kereszténység tanítása szerint minden látványos tett (a számítógép kifejlesztése, az atombomba feltalálása, a holdraszállás) por és hamu Isten szemében. Nem az evilági »teljesítményünk« szerint fogunk megítéltetni, hanem alázatosságunk és szeretetünk mértékével. Véssük emlékezetünkbe, hogy a világot tűz emészti majd el, amely mindent elpusztít. (...) Egy nap minden emberi teljesítményből csak egy rakás hamu marad. De minden egyes gyermek, akit nő szül, örökké fog élni, mert halhatatlan lelket kapott Isten képére és hasonlatosságára. Ennek fényében de Beauvoir kijelentése, hogy »a nő nem hoz létre semmit«, egyenesen nevetségessé válik.”

Ha megértenénk mi, nők, hogy mekkora dolog gyermeket szülni és nevelni, számukra és a férjünk számára hátteret teremteni, látnánk, hogy nem csak kínok közt szülünk, amit állat is tud, és nem csak pelenkázunk vagy wc-t pucolunk, amit iskolázottság és kreativitás nélkül is lehet, hanem alantasnak és monotonnak tűnő tevékenységeink révén halhatatlan lelkeket formálunk, és így lehetséges, hogy földi tevékenységünk az örökkévalóságig magasztosul. A férjünk és a gyermekeink örökkévaló lelkébe ivódik, ahogy őket szolgáltuk, amilyen otthont biztosítottunk nekik. A rend, a tisztaság, az otthonosság, a gondoskodásunk mind örökké megmarad bennük és általuk. Hogy kimostunk, hogy felmostunk, hogy etettünk, hogy neveltünk, hogy meséltünk, hogy kedvesen szóltunk, hogy türelmesek voltunk, ez mind örökké megmarad. Nem elpazarolt élet gyermekeket világra hozni, férjet, gyerekeket kiszolgálni, háttérből támogatni, rendet rakni, takarítani, sütni-főzni.

Inkább az az élet elpazarolt, amelyik középszerű. Amikor egy nő túl sok minden akar lenni egyszerre, ezért semmi sem igazán. Amikor mindenben csak úgy felszívvel van benne. Amikor semmire se tud úgy igazán odafigyelni, amikor senkinek és semminek se adja igazán oda magát. Elfolyik az élete, és azt látja, hogy feleség volt, de nem igazán, anya volt, de nem igazán, háziasszony volt, de nem igazán, dolgozó nő volt, de nem igazán, aktivista volt, de nem igazán, a plébánián buzgólkodott, de nem igazán, imádkozott, de nem igazán, Istené volt, de nem igazán...

A nagyböjt remek lehetőség az egyszerűsödésre. Kevesebb dolgot mondani, tenni, nézni, olvasni, akarni. Kidobni, ami akadályoz az Istennel való elmélyült viszonyban, és abban, hogy teljes szívvel átadjuk magunkat a hivatásunknak. Hobbi az? Munka? Szolgálat? Valamilyen vágyálom? Szórakozás? Függőség? Kapcsolat? Nem tudom mások helyett megmondani, de abban biztos vagyok, hogy Isten mindenki előtt feltárja az egyéni gátjait, csak merjük elfogadni – és cselekedni. Merjünk lemondani, akkor is, ha nehéz, és tartsunk ki.

Ha sikerült, rá fogunk jönni, hogy csupán a láncainkról mondtunk le, amelyek abban akadályoztak, hogy megelégedettek, békések, boldogok legyünk. Hogy végre ne szakadjunk ezerfelé, hanem azzal foglalkozzunk, ami igazán lényeges: Istennel és a hivatásunkkal.

Kép: Sandra Kuck