Édesanya hazatér

Írta: Gerely Jolán

Janka néninél zsúr volt. A fiatalok zsúrja. Régi, kedves szokás volt nála, hogy időnkint maga köré gyűjtötte az ismerős fiatalasszonyokat és leányokat vidám, meghitt beszélgetésre.

Már mindannyian együtt voltak, sőt a tejszínhab készlet meglehetősen nagy fogyatkozást mutatott, amikor megkésett vendégként egy harminc év körüli, mosolygós, vidám asszonyka köszöntött be.

– Csakhogy végre már egyszer téged is itt láthatunk, Sárikám! – köszöntötte a háziasszony. – Hogy sikerült ma ilyen korán megszöknöd az irodából?

– Úgy hogy végleg megszöktem. Nem éppen ma, hanem már jó néhány hete.

– Otthagytad az irodát? Felmondtak? Leépítettek? – rohanták meg a többiek kérdéseikkel.

Kevés kivétellel kenyérkereső nők voltak majdnem valamennyien és az elbocsáttatás lehetősége ott lebegett mindnyájuk feje fölött.

– Fogódzzatok meg jól, – mondta nevetve az újonnan érkezett – mert ha megmondom az igazat, le találtok fordulni a székről. Hát halljátok! Önként, saját jószántamból hagytam ott az állásomat!

A kilátásba helyezett balesetek ugyan nem következtek be, de a kérdések olyan áradata zúdult Sárira, hogy az eléje tett habos kávé elfogyasztása reménytelenné vált.

– Megütöttétek a főnyereményt? – Bankigazgató lett az urad? – Kifosztottatok egy milliomost? – Örököltetek? – Állást otthagyni a mai világban! Hallatlan!

Janka néninek kellett közbelépnie:

– Hagyjátok, hadd merítsen előbb erőt a szenzációs előadáshoz!

A fiatalasszonyt láthatóan mulattatta a nagy érdeklődés, de nem akarta hosszú próbára tenni a hallgatók türelmét, hamarosan hozzáfogott hát a meséléshez:

– Mikor nyolc évvel ezelőtt férjhez mentem, – kezdte – még nem volt állásom. Az uram jövedelme sem rúgott valami sokra, Nagyon be kellett osztanunk a pénzt, hogy ha szerényen, de mégis rendesen meg akartunk élni, Cselédet persze nem tarthattunk. Magam csináltam mindent.

(...)

Hát azt bizony meg kell hagyni, hogy kissé szűkecskén éltünk. Főként mikor sorra érkeztek a gyerekek is. De a jó Isten csodálatosan megsegitett. Az uram külön munkákat kapott. Néha még haza is hozott belőlük. Akárhányszor én is segítettem neki esténként, mikor a gyerekek már aludtak.

Az ismerőseim látták a helyzetünket és biztattak, keressek én is valami házonkívüli munkát. meglátom, mennyivel jobban élhetünk majd a kettős jövedelemből. Egyik nagybácsim szerzett is állást.

– Azután kissé bővebben éltünk, az igaz. Cselédet tartottunk, az ebédet hozattuk, sőt a délelőttőkre még egy bejáró leányt is tudtunk fogadni a gyerekek mellé.

– Lám, – szólt most közbe egy fiatalasszony –mégiscsak más, ha az asszony is keres. Mindíg mondom az uramnak, milyen jó volna, ha én is keresnék. És nem akar beleegyezni.

– Várj csak, – mondta Sári – még nem fejeztem be a históriámat.

– Halljuk, halljuk!

– Igy tartott ez már majdnem egy esztendeig. De ahogy múlt az idő, egyre jobban nem tetszett nekem a mi életünk. Magam sem tudtam, miért. Részben talán azért, mert nem éreztem magamat egészen jól. Betegeskedni kezdtem. Hol meghűltem, hol a gyomrommal volt baj. Sokszor fájt a fejem is és nagyon ideges lettem. Örültem, mikor hazamehettem az irodából, alig vártam, hogy láthassam a gyermekeimet, de alig voltam velük egy órácskát, már nem bírtam őket. Törtem a fejemet, mi van velem.

– Ideges vagy – mondta az uram és hozzátette: – Meg aztán a gyerekek is neveletlenebbek, mint azelőtt voltak.

Ez a megjegyzés megijesztett. Talán csak nincs kárára a családomnak, hogy kevesebbet vagyok otthon?

Családunk régi barátja, a háziorvosunk még jobban megijesztett:

– Mindíg mondom, hogy az asszonyokról két bőrt nyúzni barbárság – jelentette ki. – De az ember hiába beszél. Hányszor mondtam magának is, hogy többet ér, ha szépen megmarad feleségnek és anyának, mintha pénzt keres! Moat itt az eredmény. Ideges maga is meg az ura is. Olyanok már mind a ketten, mint a nyúzott békák. A gyomra meg odavan az egész családnak. Ha így folytatják, szanatóriumba mehetnek valamennyien. Aztán meg azt hallom, hogy a nagy jómódban adósságot is szereztek. Amíg itthon volt, nem került rá a sor.

Éreztem, hogy igaza van. De azért mentegetődzni próbáltam:

– Ha az ember így naponta hivatalba jár, több ruha kell. Az terhelte meg kicsit jobban a kasszánkat. Az ilyesmit részletre vásárolom, mert azt a kis havi részletet kevésbbé érezzük meg. Ez az egész adósságunk.

– No meg az előleg, – jegyezte meg az orvos – amit az ura vett fel.

– Az meg a lakás rendbehozására és új fehérneműre kellett. Mégis csak jobban romlik a holmi, ha az ember nem maga gondozza.

– Ezt maga mondta, nem én – támadt most rám az orvos. – Ha venne magának egyszer annyi fáradságot, hogy igaz, őszinte mérleget állítana fel arról, mennyi a házonkivüli munkájából a haszon és mennyi a kár, a mérleg jókora deficitet mutatna...

A legnagyobb deficit azonban másutt volt. Aznap este ébredtem rá. Az uram ölébe vette az egyik kicsikénket és eltréfált vele. Mire a gyerek, nagy jókedvében olyasmit mondott, aminek hallatára mindkettőnkben elhűlt a vér.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte az uram szigorúan. Mire a másik két gyerek sietve a megijedt kicsike pártjára állt:

– A kisasszony is mondja meg a többi gyerek a sétatéren.

Egymásra néztünk az urammal. Belepirultam a szemrehanyó tekintetbe, amit rám vetett. Ő sohasem akarta, hogy a házon kívül dolgozzam.

És rettenetes lelkiismeretfurdalás ébredt bennem. Hiszen én voltaképen már nem is ismerem a gyermekeim lelkét! Mennyi titkuk lehet, amiről én nem tudok! És mennyi rossz mag kerülhetett a tiszta, ártatlan gyermekszívükbe, amit pedig olyan féltő gonddal őriztünk az urammal mind a ketten.

Azon az estén, miután a kicsinyek az ágyba kerültek, nagy, őszinte bűnbánattal símultam az uramhoz. Nem sok szó esett köztünk. Annyira egy az érzésünk és gondolkozásunk. hogy sokszor szó nélkül is megértjük egymást.

– Ha te is jobbnak látod?! – súgtam neki hosszú, megértő, nagy hallgatás után.

– Igen, Sárikám – felelte ő és olyan melegen szorított magához, ahogy már régen nem tette.

– A gyermekeinknek legalább megint lesz édesanyjuk, nekem pedig ismét lesz jókedvű, friss, egészséges kis feleségem.

Aztán magához húzta a fejemet és megcsókolta a homlokomat:

– A papnő visszatér az ő templomába, – mondta félig tréfásan, de láttam, hogy könnyes a szeme – hogy őrizze a családi szentélyben a szent tüzet, amit maga az Úristen gyújtott.

Másnap fölmondtam az állásomat. És fölmondtam a kisasszonynak is. A cselédleányt megtartottuk. Ha a három kicsike mellett otthon akarok főzni, mégis szükség van rá. Az uram azt mondja, ne aggódjak. Megsegít az Isten.

Ó. ha láttátok volna, micsoda boldogság volt az, mikor utoljára tértem haza a hivatalbél! A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből örömükben. „Anyus itthon marad!" – kiáltozták boldog örvendezéssel. Akkor láttam csak, mennyire hiányoztam nekik...

Az elbeszélés nagyon eltérő hatást tett a hallgatókra.

Janka néni minden tekintetben helyeselte Sári elhatározását:

– Igaza van az uradnak. A feleség és anya papnő a házi tűzhely mellett. Parancsoló szükség nélkül nem szabad otthagynia.

Egyik fiatalasszony gúnyosan jegyezte meg:

– Ez csak afféle hangzatos szólam. Az asszony, akinek nincs saját keresete, nem papnője, hanem szolgálója a háznak. Az urától kapja a pénzt, tőle függ és teljesen le kell mondania az önállóságáról és az egyéni életéről.

Janka néni megróvó tekintetet vetett rá:

– Aki meg akaria tartani az önállóságát, az ne menjen férjhez. A házasélethez hivatás kell. A hivatás betöltése pedig mindig lemondással, az egyéni élet áldozatával jár. Ami pedig a szolgálatot illeti, mondj nekem csak egyetlen foglalkozást is, amelyben nem kell engedelmeskedni. Te pl. tanárnő vagy. Vajjon neked nem kell, sokszor a saját meggyőződésed ellenére is elfogadnod a feljebbvalóid által előírt munkatervet és nem kell-e akárhányszor alkalmazkodnod még igazgatód egyéni véleményéhez, esetleg szeszélyéhez is? Ezt természetesnek tartod ugye? Hiszen hiába is akarnál önállóságodra hivatkozva ellenszegülni. Ellenben ha uraddal együttesen beosztjátok a rendelkezéstekre álló pénzt s te átveszed, ami abból a háztartásra és reád jut, azt megalázónak tartod. És ha az otthoni elfoglaltság visszatart valahonnan, ahová szeretnél elmenni, az szolgai lekötöttség? Hát a hivatásoddal járó lekötöttség nem az? A házon kívül dolgozó nőnek talán nem kell meghatározott időben a munkahelyén tartózkodnia? S ha iskolai kirándulásra osztanak be vagy gyűlésre hívnak, mehetsz helyette talán zsúrra? A házon kívül dolgozó ember bizonyos formában mindíg szolgája vagy ha másképen akarjuk nevezni, alárendeltje a feljebbvalóinak. Sokkal inkább, mint a háziasszony, aki maga osztja be az idejét és a munkáját, s amit tesz, azokért teszi, akiket szeret.

Forrás: Gerely Jolán – Add nekem a szívedet... (Korda, 1941)