A II. vatikáni zsinat bálványa

Érdekes jelenséget tapasztalhatok meg újra és újra, mégpedig, hogy a katolikusok egy része bálványt faragott a II. vatikáni zsinatból, az utána következő változásokból és a „zsinati szellemet" képviselő egyházi vezetőkből. Ha pedig te nem borulsz le ezek előtt a bálványok előtt és nem mutatod be elméd hódolatának áldozatát, akkor a szemükben nem vagy igazi keresztény.

Hogy történhetett ez? Mintha egy hatalmas törés lenne a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyházban. Új liturgia, új naptár, új retorika, új irány. Vannak, akik jóhiszeműen csak azt mondják, kicsit a mai világhoz igazították a külsőségeket, de a lényeg maradt. Én viszont nem tudok már ilyen naiv lenni.

Marcel Lefebvre érseknek van egy könyve, amely magyarul Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz címmel jelent meg. Ő az az atya, aki a II. vatikáni zsinat után további életét annak szentelte, hogy megőrizze az Egyház autentikus tanítását és hagyományos liturgiáját. Ennek érdekében még azt is megtette, hogy halála közeledtét érezvén pápai engedély nélkül szentelt püspököket, vagyis biztosított utódokat felbecsülhetetlen munkája továbbviteléhez. Sajnos ezzel ő és az újonnan felszentelt püspökök is kiközösítés alá kerültek, de ezt XVI. Benedek pápa feloldotta. Lefebvre érsek örökségét a Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) viszi tovább, akik Magyarországon is jelen vannak Budapesten, Debrecenben és Miskolcon celebrálva hagyományos rítusú szentmisét. Magam is az általuk tartott misén szerethettem bele a tridenti rítusba, bár hamarosan inkább a Kovács Ervin Gellért premontrei atya által celebrált misékre kezdtem el járni.

Lefebvre érsek könyve egy szemtanú írása a II. vatikáni zsinatról és az azt követő folyamatokról, főleg nyugaton, francia atyáról lévén szó, egészen a nyolcvanas évekig (a könyv ekkor jelent meg). Ha tehetném, kötelező olvasmánnyá tenném minden katolikus számára, mert akármit is gondolunk az érsek atya engedetlenségéről és az FSSPX-ről, a Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz kifogástalanul megválaszolhatja azt a kérdést, ezeknek az úgymond hagyományhű katolikusoknak mégis mi a bajuk a zsinattal és az azt követő változásokkal.

Már Szent X. Piusz pápa is figyelmeztetett, egy új eretnekség, minden eretnekség foglalata, a modernizmus emészti az Egyházat, mégpedig belülről. A zsinat utáni időszak pedig ennek a jelentős térnyerését jelentette az Egyházban. A modernisták kétértelmű zsinati dokumentumokat fogadtattak el, hogy a hithűeknek ne legyen velük baja, hiszen az elmúlt kétezer év katolikus tanítása alapján is lehet őket értelmezni, de közben ők maguk úgy értemzhessék őket, ahogy akarják, és protestanizálják, liberalizálják velük a tanítást és a liturgiát. Mivel a sajtó mögöttük volt – ahogy most is – és sok püspök is, sőt egész püspöki karok, mint a holland vagy a német, a modernista értelmezés lett a mérvadó.

A zsinat után az Egyházon tulajdonképpen egyfajta forradalom söpört végig. Egyesek egyenesen az Egyház 1789-ének tartják ezt az időszakot, örvendezve azon, hogy végre nem csak a világ, de az Egyház is „felvilágosult". Álljon itt pár idézet ezzel kapcsolatban:

„Kétértelmű kifejezéseket alkalmaztunk a zsinaton, és tudtuk, hogy később mit fogunk azokból levonni.” (Edward Schillebeeckx OP)

„Másfél százada harcolunk azért, hogy nézeteink felülkerekedjenek az Egyházon belül, és eddig nem sikerült. Most végre eljött a II. Vatikáni Zsinat, és diadalmaskodtunk. Ezentúl a liberális katolicizmus tételei és elvei véglegesen és hivatalosan el vannak fogadva az Anyaszentegyház által.” (Marcel Prélot)

„A II. Vatikáni Zsinat az 1789 az Egyházban. (...) A II. Vatikáni Zsinat egy korszak végét jelzi; innen nincs már visszalépés, egy idősorozat végét, egy korszak befejezését jelenti.” (Leo Joseph Suenens bíboros)

„Az Egyház békésen végrehajtotta a maga októberi forradalmát.” (Yves Congar OP)

Ahogy a reformáció idején egyszer csak papok tömegei nem a katolikus misét kezdetek el celebrálni, hanem lutheránus vagy kálvinista istentiszteletet, úgy hirtelen a zsinat után működő atyák sem a hagyományos misét mondták már, hanem a Novus Ordót, amelynek egészen extrém vadhajtásai is vannak, főleg tőlünk nyugatabbra.

De nem csak a liturgia változott meg, hanem a tanítást is voltak, akik elkezdték megváltoztatni. Már nem a katolicizmust tanulhatták a gyerekek hittanon sok helyen, nem ezeket prédikálták a papok, hanem a modernizmust, a krisztusi mázzal bekent marxizmust, humanizmust – tisztelet a kivételnek.

Sajnos manapság van a katolikusoknak egy rétege, a bálványfaragók, akik a zsinat modernista értelmezéséből és az erre alapozott romboló munkából aranyborjút öntenek, ezt imádják és imádtatják. Ami előtte volt, az szerintük begyöpösödött, erőszakos, nem krisztusi. Ami azóta van, az a Lélek csodálatos munkája. Régebben ostoba, elnyomott gyermekek voltunk, most már ragyogó elméjű felnőtt keresztények. Aki nem így látja, bigott, rigorista farizeus, aki nem is érdemli meg a katolikus nevet. A legkisebb kritikára, ami a zsinati szellemet és az utóbbi évtizedek változásait éri, dühösen, személyeskedve reagálnak és elvitatják a kritizáló katolikusságát. Ez azért nagyon szomorú, mert így esély sincs az értelmes beszélgetésre, az érvek higgadt ütköztetésére.

Az a baj, hogy kialakult egy egyházkép, mely szerint amit egy pápa vagy püspök mond vagy csinál, minden esetben tökéletes és kritizálhatatlan. Mintha az Egyház egy kommunista diktatúra lenne. Holott voltak már olyan korszakok, mikor püspökökkel szemben a laikusok védték meg a hitet és az Egyházat, mint az arianizmus idején is. Ráadásul azért is álságos ez a hozzáállás, mert csak olyan pápákra és püspökökre vonatkozik, akik a modernizmus felé terelik az Egyházat.

Egyébként azt is fontos tudnunk, hogy sok minden, ami a zsinat után jött, fel se merült a zsinaton vagy épp a liturgikus reformokban. (Pl. a lányministráció vagy a kézbe áldozás.) Csak később így adták el ezeket, hogy jobban hangozzanak. Tehát ha ezeket kritizáljuk, nem is érintjük vele a zsinatot, hiába vádolnak minket vele.

A II. vatikáni zsinatból és az utána következő folyamatokból egyesek bálványt faragtak. De nekünk nem kell és nem is szabad leborulni előtte. Tudnunk kell, hogy bár vannak a zsinatnak dogmatikus konstitúciói, ez nem jelenti azt, hogy bármelyik dokumentuma, kijelentése dogma lenne. Lelkipásztori zsinat volt. Akár azt is szabadon megtehetjük, hogy az egészet figyelmen kívül hagyjuk, akkor is katolikusok maradunk. Nem tagadunk dogmát és nem esünk az engedetlenség bűnébe. Nem kell engedelmesnek lenni olyan esetben, ha egy egyházi vezető tévedést akar nekünk tanítani vagy bűnt engedélyez. Nem ők az Egyház tanításának és erkölcsi kódexének kitalálói, ők csak őrizhetik és terjeszthetik azt. Járhatunk hagyományos rítusú misére, ha van a közelünkben, élhetünk a hagyományos naptár és böjt szerint, és amit nem csak szabad, de kell is: valljuk és éljük az Egyház autentikus, kétezer éves tanítását és erkölcsi normáit.

Azt gondolom, csak árthat, ha tabusítjuk a zsinatot vagy az azóta eltelt fél évszázad változtatásait. Az önkritikátlanság rendkívül káros minden szervezetben, így az Egyházban is. Be kell látnunk, hogy a zsinat és a liturgikus reformok óta katasztrofális helyzetbe került az Egyház, erre pedig nem az a megoldás, hogy még tovább folytassuk a forradalmi rombolást, hanem hogy visszatérjünk mindahhoz a jóhoz, ami ki lett dobva az ablakon. Hiszen a hagyományhű közösségek mind virágoznak és ontják a hivatásokat, ahol hagyják, hogy kibontakozzanak.

Tudom, nem könnyű beismerni, hogy rossz irányba tartunk egy ideje, de szomorú lenne gőgből a szakadékba hajtani, nem pedig alázattal beismerni a tévedésünket és visszatérni a hagyományos liturgia és tanítás útjára.

„Ki fogja megmenteni az Egyházat? Nem a püspökeink, nem a papjaink, nem a szerzetesek. Ez rajtatok, a népen áll. Nektek van szemetek, értelmetek és fületek ahhoz, hogy megmentsétek az Egyházat. Az a küldetésetek, hogy vigyázzatok, papjaitok papokként, a püspökeitek püspökökként, a szerezteseitek pedig szerzetesként viselkedjenek."

(Tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek)