Hagyományhű katolikusok súlyos hibái

Augusztus első vasárnapján Kovács Ervin Gellért atya a híres amerikai ördögűző, Chad Ripperger egyik előadása alapján tartott prédikációt. Két beszédet is találtam, ami alapján az atya beszélhetett, és ezeknek (Traditionalist Problems és Problems Today) igyekeztem nem szó szerinti fordítását, hanem a tartalmát, mondanivalóját visszaadni az alábbi bejegyzésben.

Komoly gond, hogy mi, hagyományhű katolikusok látjuk, milyen problémák vannak az Egyházban és a világban, és állandóan ezekkel a dolgokkal foglalkozunk újra és újra. Ezzel egyfajta depresszióba és elkeseredésbe hergeljük bele magunkat. Elveszítjük a reményt és arra a meggyőződésre jutunk, hogy minden rossz, és sosem lesz már semmi se jó.

Ráadásul rosszabbnak is látunk mindent, mint amilyen. Abba a hibába esünk, hogy a látszat alapján ítélünk. A látszat érzelmeket kelt bennünk és felnagyítjuk a hibákat, amikkel szembesülünk, így ítéletünk hamis, túlzó lesz. Pl. az új miserítussal kapcsolatos problémák miatt azt az ítéletet hozzuk, hogy a Novus Ordo érvénytelen, pedig ez nem igaz, túlzás. Vagy pedig eljutunk odáig, hogy nincs pápa.

Eluralkodhat bennünk a harag a sok rossztól, amit tapasztalunk. Ne hagyjuk, hogy a lelki életünket befolyásolják az Egyházban látott problémák és átvegye felettünk az irányítást a düh!

Mi a megoldás? Ha ilyesmit tapasztalunk magunkban, fordítsuk el ezekről a dolgokról a figyelmünket! Ez nem jelenti azt, hogy vakokká válunk a problémákkal szemben. Hanem, hogy megóvjuk magunkat a haragtól és a kétségbeeséstől.

Isten azért engedi meg, hogy ezeket a bajokat felismerjük, hogy imádkozzunk azokért, akik ezeket okozzák, nem azért, hogy dühöngjünk vagy teljesen elkeseredjünk.

Függetlenítenünk kell magunkat egyfajta „egészséges Egyház" ideájától, még akkor is, ha ezért kell dolgoznunk. Ha betegek a tagok, ne arra figyeljünk, hanem saját magunkra. Azzal törődjünk, hogy mi szentté váljunk. Amennyiben pedig szenvedéseket kell átélnünk a rossz irányba tartó katolikusoktól, akkor azt alázattal el kell fogadnunk Isten akarataként. Nem nekünk kell igazságot szolgáltatnunk magunknak. Isten fogja ezt majd végül megtenni.

Ne engedjük, hogy az egyházi problémák befolyásolják a szeretetünket mások iránt. Negatív dolgokat csak akkor mondhatunk másokról, ha teljesül három feltétel:

• Szeretetből fakadnak. Isten szeretetéből és a másik ember javáért, testi-lelki jólétéért. Vagyis nem azért, mert mérgesek vagyunk az illetőre.
• Igazságosak a szavaink, nem túlzóak.
• Feltétlen szükséges, hogy kimondjuk őket.

Óvatosnak kell lennünk azzal, hogy másokkal összejövünk és pletykálunk az Egyház helyzetéről és annak különböző tagjairól. Ráadásul sokan úgy szidalmaznak egyházi vezetőket, hogy maguk abba a bűnbe esnek, hogy nem imádkoznak értük.

Nem szabad elveszítenünk a fiúi tiszteletünket a pápaság intézményével szemben. Különbséget kell tenni az ember (pápa) és az intézmény (pápaság) között. Bármilyen ember is a pápa, az intézményhez hűségesnek kell lennünk. Szt. Péternek is voltak hibái. Imádkozni kell a pápáért! Ha azt vesszük észre magunkon, hogy látni és hallgatni se bírjuk a pápát, ideje elkezdenünk dolgozni a szereteten és imádkozni érte.

Hogyan is várhatjuk el másoktól, hogy alárendeljék magukat Krisztusnak, a katolikus hagyománynak és hierarchiának, ha mi folyamatosan a pápát, a püspököket és a papokat szapuljuk? Ezen felül hogyan is várhatjuk el, hogy a gyerekeink tiszteljenek minket, ha azt látják, hogy mi nem tiszteljük az autoritásokat? Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink tiszteljenek minket, akkor nekünk is meg kell tanulnunk tisztelni azokat, akik felettünk állnak. Nem mellesleg, a magisztériumtól is milyen alapon várjuk el, hogy pozitívan álljon hozzánk, hogyha folyton szapuljuk?

Kerülnünk kell a kíváncsiság bűnét! Érthető, ha szembesülünk egy problémával és meg akarjuk érteni. De túlzásba lehet esni. Mindenben keresni, mi a rossz, vagy minden egyes rossz dologról tájékozódni hitromboló, és negatív hatással van ránk lelkileg és szellemileg is. A démonok ezeket arra használják, hogy elvonják a figyelmünket a saját lelki életünkről. Tisztán látszik, hogy ha azzal töltjük az időnk nagy részét, hogy mindent összeolvasunk arról, hogy mennyire rossz minden, az démoni.

Kötelességünk védeni a bennünk élő hitet. Ez akár azt is jelentheti, hogy elkerüljük azokat, akik elmondják nekünk az igazat, amire még nem készültünk fel pszichésen, lelkileg és értelmileg. Ha olyasmit olvasunk, ami lehúz, akkor abba kell hagynunk az olvasását.

Ha már tudjuk, mi a baj, minek újabb és újabb dolgokat olvasni/nézni ezzel kapcsolatban? Az az igazság, hogy könnyebb ilyen anyagokat fogyasztani, mint a hitről olvasni. Pedig elsődleges kötelességünk a katolikus hitet ismerni, nem pedig az egyházi gondokról tudni. Nem kell mindenfélét összeolvasni tehát az Egyház helyzetéről. Időrabló ez a kíváncsiság. Inkább a szentekről és a hitünkről olvassunk!

Baj az is, ha olyan vitákba keveredünk, amire nem vagyunk intellektuálisan felkészülve. Kötelesség védelmezni a hitet, de csak olyan mértékig, amennyiben képesek vagyunk rá. Ismernünk kell a korlátainkat! Ha valóban tradícionalisták akarunk lenni, akkor itt van a hagyomány, ami az utóbbi időkig jellemző volt: világiaknak tilos volt teológiai és filozófiai vitákban részt venniük mindaddig, amíg a helyi püspöktől erre meghatalmazást nem kaptak. Persze manapság a legtöbb klerikus nem végzi el a dolgát ezen a téren, és ezért vitatkoznak a laikusok, de attól, hogy valaki nem teszi a dolgát, mi még nem kapunk felhatalmazást arra, hogy felkészületlenül belevágjunk. Ha szükség van rá, inkább kérjünk meg valakit, aki megfelelő háttérrel bír, hogy védje meg az igazságot.

Igen, sok a probléma az Egyházban, de ez nem jelenti azt, hogy az igazság védelmezése címén bántanunk szabadna másokat. Ne rohanjunk le állandóan másokat az egyházi gondok témájával! El kell fogadni, hogy vannak, akik nem kapják meg a kegyelmet arra, hogy felismerjék ezeket a problémákat. Nem letámadni kell őket, hanem imádkozni és böjtölni azért, hogy megkapják ezt a kegyelmet.

Az is fontos, hogy ne fuvalkodjunk fel attól, hogy mi bezzeg látjuk ezeket a problémákat. Hisz Isten kegyelméből látjuk őket, nem azért, mert mi olyan nagyszerűek vagyunk. Egyáltalán nem vagyunk jobbak azoknál, mint akik mindezt nem látják át. Nem érdemeltük ki, hogy megkapjuk a tisztánlátás kegyelmét, hanem egyszerűen Isten minket választott ki erre a kegyelemre. Ha a tisztánlátásunkat arra használjuk, hogy másokat bántsunk, akik nem részesültek benne, akkor visszaélünk Isten kegyelmével.

Ha hagyományhű katolikusok vagyunk, könnyen gnosztikusokká válhatunk, vagyis azt hihetjük, hogy mi egyfajta titkos tudás birtokosaivá lettünk, és ettől jobbak vagyunk másoknál. Lenézzük és megszóljuk azokat, akik új rítusú misére járnak. Ez a fajta hozzáállás a gőgből fakad. Emiatt a gőg miatt pedig a hagyományhű mozgalom komolyan szenved a tisztátalanság bűnétől.

Mi a gőg? Valaki többre tartja magát annál, mint ami. Hogy Isten ebből kigyógyítsa, a gőgöst megalázza, és ehhez remek eszköz, hogy engedi neki, hogy nagyon súlyos bűnökbe essen (főleg a VI. parancsolattal szemben), és ettől észhez térjen és alázatot tanuljon. Ezt Szt. Pál is leírta: „Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot." (Róm 1,26-27)

Ez a fajta gnoszticista gőg helytelen elkülönüléshez is vezethet. A gnosztikusok mindig is rossznak tekintették a világot. A tradicionalisták között is hódít ez a látásmód, hogy minden és mindenki rossz a világban, és jóformán a gyerekeiket se engednék beszélni másokkal, amíg legalább 25-30 évesek nem lesznek... Hagyományhű szülők hibája lehet, hogy olyan dolgokat tagadnak meg a gyermekeiktől, amelyekkel semmi baj nincs. Olyanokká válnak így, mint az amisok. Ez pedig arra ösztönzi a gyerekeket, hogy meneküljenek a hagyományhű katolicizmusból. Holott a katolikus tradíciónak sosem volt része ez a fajta elkülönülésre törekvés. Hiszen mégis hogy evangelizálunk másokat, hogy vonzunk embereket a szentmisére, hogyha elkülönülünk tőlük és lenézzük őket.

A katolikusnak mondható elkülönülés egyedül bizonyos típusú szerzetesrendeknél figyelhető meg. Ezek a monasztikusok azért vonultak ki a világból, hogy minden idejüket Istennek szentelhessék. De akinek családos hivatása van, annak nem a világból kivonulás az útja. Az ő útjuk a „világban, de nem e világból". Az a dolguk, hogy megváltoztassák a világot azáltal, hogy jó és szent emberekké lesznek benne élve.

Nagyon komoly önvizsgálatot kell tartanunk a tekintetben, hogy hogyan bánunk más emberekkel. Rajtunk keresztül van másoknak lehetősége meglátni a hagyomány értékeit, amennyiben azt látják, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Ha ugyanúgy viselkedünk, mint mindenki, akkor mégis hogy látnák meg a hagyomány értékeit, hiszen semmivel nem lettünk jobbak a tradíciótól. Felelősséggel tartozunk azért, hogy másokat a katolikus hagyományhoz vonzzunk és elvezessünk.

Szentségben és szelídségben, szeretetetben és alázatban kell növekednünk, és kérnünk kell Istent, hogy az egyházi problémák ne legyenek hatással a hitünkre. Szentté kell lennünk, így tudunk segíteni az Egyház többi részén. Hiszen vagy szentek leszünk és segítünk az Egyházon, vagy pedig nem, és ezzel a többieket is visszahúzzuk, mivel az Egyházban egy test vagyunk, így nagy befolyással vagyunk egymásra. Vagy a megoldás leszünk a problémára, vagy a probléma részei, nincs középút!