Megtérésem története

Még nyáron egy olvasóm megkért, hogy írjam meg a megtérésem történetét. Nagyon szeretek megtéréstörténeteket olvasni, úgyhogy szívesen adom meg másoknak ezt az örömet.

Mit jelent a megtérés? Attól függ, honnan térünk meg. Számomra azt jelentette, hogy elfogadtam, hogy a katolikus tanítás az igaz és így kell élnem. Istenben és a Szentháromságban addig is hittem és minden nap imádkoztam, de nem ismertem Istent. Inkább csak valaki olyan volt, aki hatalmasabb nálam, ezért babonásan félve kérem tőle minden nap, hogy ne történjen bajom nekem és a szeretteimnek. 

Nem mindegy, hogy ki miben hisz. A legtöbb ember, aki elhiszi, hogy van Isten, de nem katolikus, igazából nem a valódi Istenben hisz, hanem egy torzképben, amit saját magából vetít rá Istenre. Sőt, katolikusként is lehet torz képünk Róla. Ez nem jó! A vallásosságnak arról kell szólnia, hogy kapcsolatba lépünk az Élő Istennel és megismerjük Őt olyannak, amilyen. Ez nem megy egyik napról a másikra általában, de törekednünk kell rá. Ne mi akarjuk megszabni, hogy milyen legyen az Isten, hanem kutassuk nyitott szívvel, hogy milyen Ő.

Persze embernek lehetetlen a saját erejéből eljutni Istenhez. Isten és az ember között végtelen szakadék van. Nem tudunk feljutni Hozzá különféle technikák (pl. meditáció, jóga) által. Ez mind hazugság és nem Istennel, hanem démonokkal kerülünk általuk kapcsolatba, akik egy ideig Istennek vagy jó angyalnak adják ki magukat. 

De akkor hogy lehet megtérni és megismerni az Igaz Istent?

Velem ez úgy történt, hogy 16 évesen rádöbbentem, hogy nem vagyok jó, és fogalmam sincs, hogy legyek az. Megkereszteltek másfél évesen és jártam hittanra, voltam elsőáldozó és bérmálkozó is, és katolikus gimnáziumba jártam, de a családom nem gyakorló katolikus. Ezen kívül az is gond volt, hogy nem láttam úgy, hogy az Egyház megadja a választ minden kérdésemre. Ráadásul már alsós koromban elkezdett érdekelni a mágia, a jóslás, számmisztika és hasonlók. 

Úgy gondolom, a gonosz nagyon magának akart és sokat bántott, ahogy mindenki mást is a magáénak akar tudni. Óvodás és általános iskolás koromban sokat csúfoltak. A szüleim viszonya megromlott házasságtörés miatt, mikor hétéves voltam, és pár év múlva elváltak. Nagyon sokat voltam egyedül, magányos voltam és úgy éreztem, nem szeret senki, csak a családom, de az „alap”. (Most már tudom, hogy sajnos nem az. De akkoriban ezt természetesnek vettem és arra vágytam, hogy a kortársaim is kedveljenek.)

14 éves korom körül azt éreztem, hogy vonz a nagycsalád és a háztartásbeliség. Igazából nagyon megfogott a 60-as évek előtti, hagyományos világ, a külsőségekben és az értékekben egyaránt. Próbáltam régi tárgyakkal körülvenni magam, régi filmeket nézni, könyveket olvasni, és amennyire a túrkalós cuccaimból lehetett, vintage stílusban öltözködni. Szerettem volna fiatalon férjhez menni és azt szerettem volna, ha hat gyerekem lesz. Pedig a környzetemben már a három gyerek is furcsa volt, a négy meg elképzelhetetlen. Háztartásbeliek pedig legutóbb a dédanyáim voltak, akik eddigre mind elhunytak. Arra is eljutottam 15 éves koromra, hogy szűzen szeretnék férjhez menni. Nem akartam, hogy kihasználjanak, és nem akartam, hogy más férfi is legyen, aki ennyire intim módon ismer a férjemen kívül.

Közben a gonosz is dolgozott. 14 éves korom körül elkezdtem olvasni Müller Pétert és hasonló New Age-es dolgokat. Nem jártam misére és életemben csak kétszer gyóntam (elsőáldozás és bérmálás előtt), de kereszténynek tartottam magam és konzervatívnak. Ráadásul 15 évesen odalettem egy családos férfiért és össze akartam vele jönni. Közben viszont jónak tartottam magam, mert nem ittam, nem cigiztem, nem pasiztam, nem buliztam. Nagy katyvasz volt bennem.

Említettem, hogy óvodában és általános iskolában csúfoltak. Gimnáziumban viszont nagyon jól éreztem magam. Hihetetlenül szerettem oda járni. Katolikus iskola volt, gyönyörű régi épületben, az osztálytársaim kedvesek voltak és a tanárok is. Az interneten is jó társaságba kerültem. Nem éreztem már magam magányosnak és meg nem értettnek. Az iskolában és online is értékeltek, értékesnek érezhettem magam.

Valami mégsem volt rendben. Ez a kettősség. Tudtam, mennyire nagy fájdalmat okoz a válás, mégis más férjére vágytam. Jónak tartottam magam és mások is, de közben egyáltalán nem voltam az. Emlékszem, mikor 16 éves lettem és közeledett a karácsony, egyáltalán nem voltam karácsonyi hangulatban és tudtam, hogy ez az én hibám, mert tisztátalan vagyok.

Közben más dolgok is történtek. A gimis hittanárom nagy hatással volt rám, mert megmutatta, hogy egy igazán férfias férfi is lehet katolikus, ami új élmény volt. Volt, hogy arra gondoltam: „Ha ő gyónni jár, meg hisz mindenben, akkor nem lehet akkora hülyeség.” Ezen kívül 9. osztály végén mindegyikünk kapott egy Csodásérmet egy kistanártól, és a nyakamban hordtam onnantól kezdve. Ettől az a gondolatom lett, hogy a Szűzanyához képest én senki vagyok.

Végül is adventben eljutottam oda, hogy nem vagyok jó és nem tudom, mi a jó, se nekem, se másoknak. Arra vágyom, hogy tönkre tegyek egy családot... tehát nem lehetnek a vágyaim az igazság forrása! Ezen kívül eszembe jutott az is, hogy 13 évesen odavoltam egy fiúért és mennyire bántott, hogy egy barátnőmmel jött össze, viszont 16 évesen már örültem neki, hogy nem lett köztünk semmi. Ismét egy bizonyítéka annak, hogy nem tudhatom, mi a jó, a vágyaim megbízhatatlanok.

Ezért eldöntöttem, hogy letérdelek és imában megkérdezem Istent, a katolikus vallás-e az igaz, legyek katolikus, vagy keressek tovább. Hiszen ha van, aki tudja, mi a jó és mi a rossz, akkor az Ő lehet, mivel Ő mindenható és mindentudó.

A legnagyobb megdöbbenésemre pedig Isten válaszolt.

Azt gondoltam, majd talán olvasok egy könyvet vagy beszélgetek valakivel, amiből kiderül a válasz. Ehelyett Isten szólt hozzám közvetlenül! És tudom, hogy nem én képzeltem be, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyesmi fog történni.

Nem hangot hallottam. Hanem eltöltötte a lelkem a bizonyosság, hogy Isten azt mondja, hogy legyek katolikus. Talán így kommunikálnak egymással az angyalok, lélektől lélekig, szavak nélkül. 

Mi történt? Miért szólt hozzám Isten?

Úgy gondolom, azért, mert tudta, hogy őszintén érdekel a kérdésemre adott válasz. Nem olyan kereső voltam, aki retteg attól, hogy megtalálja a választ, mert akkor talán változtatnia kell az életén és nem mehet gátlástalanul a saját feje után. Készen voltam arra, hogy teljesen átadjam magamat Istennek, akármi is a válasz, és arra is kész voltam, hogy lemondjak arről a férfiról, noha úgy éreztem, hogy attól lennék boldog, ha az enyém lenne.

Igazából nem kell erőlködnünk, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Ő már kapcsolatba akar kerülni velünk. Ő már megtette az első lépést. Nekünk csak meg kell nyílnunk és be kell engednünk Őt az életünkbe. De ha ezt nem tesszük meg, Ő nem fogja ránk erőltetni Magát. Tiszteletben tartja a szabad akaratunkat.

Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű. Az az igazság, hogy volt akkoriban egy barátnőm, aki szintén egy házas férfira pályázott, és lebeszélt a lemondásomról, hogy ez ostobaság, és én is túl nehéznek éreztem. De aztán megint letérdeltem és megint megkérdeztem ugyanazt, és Isten volt olyan türelmes és irgalmas, hogy újra válaszolt nekem.

Akkor pedig már végleges volt a döntésem. Letettem a vágyam beteljesítéséről és elfogadtam, hogy én csak egy teremtmény vagyok, és Isten tudhatja csak, mi a jó nekem vagy másoknak, én nem. Noha nem ismertem az összeset, mégis előre elfogadtam a katolikus Egyház minden tanítását és elkezdtem igyekezni azon, hogy minél inkább megismerjem, emellett pedig nekiláttam annak, hogy gyakorló katolikussá váljak. 

Azért persze volt néhány bökkenő. Az egyik, hogy viszolyogtam a gyónástól. De esténként, amíg nem gyóntam, többször is úgy feküdtem le, hogy éreztem a bűneimet, szó szerint fojtogattak. Tudtam, hogy csak úgy tudok megszabadulni tőlük, ha gyónok. Végül is hamvazószerdán elmentem gyónni, mikor az iskolámban mindenki részt vett kötelezően a hamvazószerdai misén.

Emlékszem, az osztálytársaim nem értették, minek gyónok, hiszen nekem nincs semmi bűnöm. Haha! Hát ennyire könnyű jónak látszani a mai világban. Pedig egyáltalán nem voltam jó, csak a bűneim főképp szellemi bűnök voltak, nem testiek. Pl. nagyon lenéző voltam és öntelt az intelligenciám és a műveltségem miatt, meg lusta is voltam, önző és túl kritikus.

A gyónás hatalmas élmény volt! Elsoroltam a bűneimet, de a legnagyobbal vártam. És mielőtt kimondtam volna, elkezdtem érezni a súlyát. Egy hatalmas terhet a hátamon. Mikor kimondtam, akkor pedig nem csak a teher tűnt el, de még annál is könnyebbnek éreztem magam, mint voltam korábban. És az atya is, aki gyóntatott, nem botránkozott és nem szidott, hanem azt mondta, mennyire örül, hogy két év után elmentem gyónni. (Előtte a bérmálásomkor gyóntam.) Általa megtapasztalhattam az Isten irgalmát, és azt az örömet és szereretet, amivel az Atya viseltetik a tékozló fiú (ez esetben lány) iránt.

A másik gondom a mise volt. Ahol akkoriban éltem, fél 9-kor volt csak mise, én meg nem voltam az a típus, aki vasárnap felkel magától korán. Igazából sose kellett magamtól felkelnem, mert az anyukám keltett iskolaidőben. Most viszont rá nem számíthattam. Mindig beállítottam a mobilomat, hogy ébresszen, de szépen mindig visszaaludtam. Végül is meguntam, és szemtelenül azt mondtam Istennek, ha azt akarja, hogy járjak misére, keltsen fel az őrangyalom, én kiveszem a telefonomból az ébresztőt, minek, úgyis visszaalszom. Nos, meg is ébredtem magamtól a következő vasárnap időben és onnantól kezdve már fel tudtam kelni és el tudtam kezdeni járni misére.

Olyan is volt ekkoriban, hogy halálos bűnben voltam és nem áldoztam, és szó szerint éhséget, testi éhséget éreztem az Eucharisztia után. 

Ekkoriban rengeteget hallgattam a neten katolikus dolgokat, szomjaztam az igazságot. Főleg Barsi Balázs atyát hallgattam. Éreztem, hogy ő jó dolgokat mond. Vagy Kovács Gábor atya Mágia és hit, meg Kerub sorozatai is tetszettek. Valahogy teljesen világos volt a számomra, hogy a mágia és a New Age rossz és ezekkel minddel szakítanom kell, Müller Péterrel és a többivel. Viszont voltak, akiknél meg éreztem, hogy ne hallgassam őket, pl. Pál Feri atya. A stílusa nyegle volt, mint egy 15 éves pattanásos Ödönkének, taszított. (Hogy mi a gond vele, itt tudjátok elolvasni.) Isten megóvott attól, hogy a liberális, modernista katolicizmusba térjek meg. A hagyományos misét is nagyon hamar megismertette velem és a két világháború közötti magyar katolikus szerzőket. Tiszta forrásból tudtam tanulni a katolikus hitről és életről.  

Mikor megtértem, már blogger voltam, úgyhogy a blogom rövid úton katolikus bloggá vált. Sajnos letöröltem, pedig érdekes emlék lenne, minden hibája ellenére is.

Azt éreztem, hogy hatalmas értéket fedeztem fel, az igazságot, és mindenkivel meg akarom osztani, hogy ne rontsák el az életüket. Mintha minden összeállt volna, minden a helyére került volna. Pedig akkor még sok mindent nem értettem vagy tudtam, amit most már igen. De azt láttam, hogy sokan egyszerűen nem akarják megtalálni az igazságot, Istent. Nem akarják, hogy legyen valaki, akinek felelősséggel tartoznak, és aki miatt változtatni kell az életünkön. 

Olyan élményem is volt a megtérésem után nem sokkal, hogy hason feküdtem az ágyamon a falon lévő feszület előtt imádkozva, és egyszer csak eltöltött egy hatalmas szeretet, de olyan hatalmas, hogy egyszerre volt fantasztikus lelki élmény, ami nem akartam, hogy vége legyen, de közben meg azt is éreztem, hogy nem tudok így élni, ebbe belehalok, ha nem ér véget hamarosan. Szinte részegen mentem ki utána a konyhába és azt éreztem, hogy végtelenül szeretem a családomat. Azt hiszem, ilyen lehet a mennyország, csak akkor nem érezzük azt, hogy majd' meghalunk, mert már ez megtörtént.

Ez az élmény azt jelenti, hogy kész szent lettem? Hát nem. Egyáltalán nem voltam szent és most se vagyok az. Hamarosan 14 éve lesz, hogy megtértem, de azt tudom mondani, hogy ez nem a történet vége volt. Nem lettem egy csapásra tökéletes, és nem is leszek mostanában, annyi bűnöm és hibám van. Azóta is több megtérésem volt, de már nem a katolikus hitbe, hanem különböző bűnökből, hibákból, mulasztásokból, tévhitekből akár Istennel, akár mással kapcsolatban. Meg persze visszaeséseim is vannak. Bukdácsolok, de azt gondolom, Krisztus kegyelméből mégis csak haladok előre a jó úton, mert Ő megtart és felemel.

Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a megtéréssel és bűnbánattal (keresztség vagy életgyónás) megnyitjuk a kaput Isten számára, de a legtöbb ember nem változik meg egy pillanat alatt 100%-osan. A katolikus Egyház nem csupa éteri szent gyülekezete, hanem megannyi bűnös és sérült emberé, akik felismerték az igazságot és hogy szükségük van Jézusra. Gyógyulunk, küzdünk, elesünk, majd felállunk és megyünk tovább. Meg persze olyanok is vannak, akik külsőleg gyakorló katolikusok, de megátalkodott bűnösök. Aztán az is lehet, hogy valaki egyszerűen túl sérült vagy beteg, és azért olyan, amilyen, de számára ez nem halálos bűn. Nem tudjuk megítélni a másikat, csak a tetteket.

Egyszer – talán egy évvel a megtérésem után – volt egy olyan élményem, hogy hazafelé utaztam a buszon és olyan erősen megragadott a gondolat, hogy nekem most Lisieux-i Szt. Teréz azt akarja üzenni, hogy a katolikus hitben és életben a szeretet a legfontosabb, nem pedig az, hogy én betartsam a parancsokat és jó legyek. Ezek is a szeretet miatt fontosak, nem hogy magam előtt tetszelegjek, hogy milyen jó vagyok.

Azóta is tanulom ezt és még sok mindent. Tudom, hogy az a legfontosabb, hogy szeressek és alázatos legyek. Tudom, hogy sokszor csúfosan elbuktam ezen a téren, hogy durva voltam és ítélkező, de a gyóntatófülke ajtaja mindig nyitva áll és tiszta lappal tudok újrakezdeni.

Megtértem. Szeretnék Istennel élni a földön és a túlvilágon egyaránt. Szeretném megismerni Őt és egyesülni Vele. Szeretnék megtanulni szeretni, Istent és a felebarátaimat is. Szeretnék egyre kevésbé bűnös lenni, hogy jól tudjak szeretni és szolgálni, elsősorban a családomat, de mindenki mást is, akivel kapcsolatba kerülök. 

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megteremtett, hogy megadta a megtérés kegyelmét és hogy már lassan 14 éve Vele járhatom az életem útját. Végtelenül hálás vagyok a megváltásomért és azért, hogy megbocsátja a vétkeimet, és hogy feltétel nélkül szeret, mellettem áll és türelmesen, finoman, kedvesen nevelget engem. Hálás vagyok azért is, hogy elég fiatalon tértem meg ahhoz, hogy katolikus családot tudjak alapítani, hálás vagyok a nagyszerű férjemért és a gyerekeinkért is. És még sorolhatnám... a rosszért és a szenvedésért is hálás vagyok, mert mindenből tanultam és mindenben ott volt Ő mellettem.

Megéri megtérni? Igen. Csak Isten töltheti be a lelkünknek azokat a végtelen vágyait a szeretet, a szépség, a szentség, a jóság és az igazság után, mert Ő a végtelen szeretet, szépség, szentség, jóság és igazság. Nem a család, a pénz, a népszerűség vagy bármilyen földi dolog vagy személy tesz boldoggá, egyedül Isten tehet azzá. 

Remélem, sikerült jól megírnom a megtérésem történetét. Szeretném, ha megértenétek belőle, hogy a megtérés és a katolikus élet nem különlegeseknek, nem kiválasztottaknak, nem már a bölcsőben is szenteknek szól, hanem mindenkinek. Krisztust mindenkiért meghalt, mindenkivel kapcsolatban akart lenni. Azért létezünk, mert Isten beleszeretett minket ebbe a világba. Ha senki más nem szeret vagy nem ért meg minket, Ő igen. Akkor is, ha vannak bűneink, hibáink, mulasztásaink, visszaeséseink. Csak annyit kér, hogy ezeket adjuk Neki, hogy megszabadíthasson tőlük. 

Ha nem hiszed el, hogy Isten szeret, nézz rá egy feszületre, és gondolkozz el rajta, hogy mit érezhet irántad, aki kora legmegalázóbb halálnemét vállalta érted, nem beszélve a lélek kínjairól, a megvetettségről, rágalmakról, a hozzá legközelebb állók árulásáról. Ha Istennek adod magad, a legjobb kezekben vagy: ne félj!

Kép: William Holman Hunt