Miért vagyok nagycsaládos?

Nemrégiben feltette nekem valaki ezt a kérdést és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, hol is kezdjem, hiszen annyi oka van. Ráadásul sosem kaptam még meg ezt a kérdést, inkább csak azt, szeretnénk-e még gyerekeket, amire a válasz egyértelmű: igen.

Ezért gondoltam, hogy egy bejegyzésben összeszedem, miért is vagyok nagycsaládos és miért szeretnék még gyerekeket. El kell mondanom az okokat, főleg, hogy egyre divatosabb a tudatos gyermektelenség, és lépten-nyomon arról olvashatok, miért nem akar valaki gyereket és miért felelőtlenség szerinte a mai világban szülni. Pedig higgyétek el, hogy nem keresem az ilyen tartalmakat...

Családi kép 1953-ból

Az első és legfontosabb ok, hogy katolikus vagyok, a hagyományos katolikus tanítás pedig az, hogy a házasság elsődleges java a gyermek. Az Egyház tiltja a fogamzásgátlást, és a természetes családtervezés is csak súlyos okkal megengedett. Alapvetően egy katolikus párnak annyi gyereke kéne legyen, amennyit a Jóisten ad, és akkor, amikor Ő adja, hacsak nem lép fel valami igen komoly akadály.

Az Egyház tanítása alapján azt gondolom, hogy amikor megházasodtam, azt a hivatást vállaltam, hogy a segítőtársa leszek a férjemnek, vállalom és felnevelem az Isten által nekünk ajándékozott gyermekeket, és gondoskodom az otthonunkról mint háziasszony. Katolikus asszonyként a fő hivatásom a feleség, anya és háziasszony szerepe. Ez a „karrierem”, itt van az életem fókuszpontja, még akkor is, ha más dolgokat is csinálok a szabadidőmben és más dolgok is érdekelnek.

Igazság szerint nem gondolom, hogy az életfakasztás hihetetlen csodáját és nagyságát olyan kicsinyes dolgoktól kéne függővé tennem, mint hogy épp van-e kedvem egy újabb gyerekhez, hiszen ez naponta változhat, attól függően, épp mennyire volt nehéz a meglévőekkel a nap, vagy milyen a hangulatom a ciklusom és a frontok miatt. Az életadás ennél komolyabb dolog! Másrészt attól se akarom függővé tenni, hogy milyen félelmeim vannak vagy mit gondolok, milyen lesz a jövőnk pl. anyagi szempontból. Ugyanis fogalmam sincs. Aki tudja, mi lesz velünk tíz év múlva, vagy akárcsak holnap, az Isten. Ahogy azt is Ő tudja, bírunk-e majd még egy gyerekkel.

Fontos belegondolni abba is, hogy az élet érték, és élni jó. Főleg, ha a mennyországra gondolok. Ha még valakinek a földi élete nem is sikerül olyan jól, akkor is várhat rá az örök, végtelen boldogság odaát. Szeretném minél több gyermekemnek, unokámnak, dédunokámnak megadni a lehetőséget az evilági és túlvilági életre és boldogságra.

Azt is gondolom, a sok gyerek az üdvösségünk szempontjából is jó. Szt. Pál is azt írja az asszonyról, hogy „Gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban.” (1Tim 2,15) Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni. Egyrészt az Istenbe vetett bizalom és átadottság jelenik meg a gyermekek vállalásában. Legyőzzük így az önzést, a kontrollmániát („Az én testem – az én döntésem!”), valamint a félelmeket („Hogy fogok bírni még egy gyerekkel? Hogy fogom eltartani?”). Másrészt a sok gyerek nem hagy lazsálni, nem hagyja elpazarolni az életünket mindenféle üres szórakozásra vagy hiú célra, és kellően nehézzé teszi az életünket ahhoz, hogy lelkileg növekedhessünk, hiszen ennek a legjobb receptje a nehézségek Jézusban való megélése és a kitartás. Ha belegondolunk, irreálisan kényelmes az életünk. Vessük össze az életmódunkat azzal, hogy éltek akár csak a déd- vagy nagyszüleink. Sokkal többet kellett dolgozniuk és amit akartak, arra sokkal többet kellett várniuk. Mi hozzájuk képest dúskálunk az anyagi javakban, és sok mindent készen és azonnal megkapunk. Örülök ennek, de a negatív oldalát is látom, mert tunyává és önzővé tesz. Elég csak elolvasni Szt. Pál leírását a fiatal, gyermektelen özvegyasszonyokról:

„Azonkívül rászoknak arra, hogy tétlenül házról házra járjanak, de nemcsak tétlenkednek, hanem pletykálkodnak, kíváncsiskodnak s olyasmit beszélnek, amire semmi szükség sincs. Azt kívánom tehát, hogy a fiatalabbak menjenek csak férjhez, adjanak gyermekeknek életet, viseljék családjuk gondját, s az ellenfélnek ne adjanak alkalmat a megszólalásra.” (1Tim 5,13-14)

Épp ezért milyen jó, hogy vannak gyerekeim, akik nem hagynak se testileg, se lelkileg ellustulni, vagy túl sok időt pazarolni haszontalan dolgokra, vagy olyasmire, amihez semmi közöm sincs. Bár igyekszem őket önállóságra nevelni, még ha csak azt is csinálom meg nekik, amit ők nem tudnak maguknak, az is bőven elég feladatot ad reggeltől estig, amikor pedig kisbabám is van, éjszakára és hajnalra is. Ráadásul mivel nincs autónk, minden nap sokat gyalogolok, ahogy hozom-viszem egy részüket az iskolába, óvodába, vagy ahogy elmegyek bevásárolni.

A gyerekek nem hagynak „élni”. Mindig kell valakinek valami. Nekiállok valamit csinálni, és kellek. Megtanítanak rá, hogy ilyenkor ne akadjak ki, hanem elfogadjam, hogy nem mindig úgy és akkor történnek a dolgok vagy tudok valamit csinálni, ahogy szeretném. Hány felnőtt van, aki a legkisebb dolog miatt is kikel magából, ha nem úgy lesz, ahogy eltervezte? Erről a gyerekek leszoktatnak teljesen. Segítenek elfogadni, hogy nem én vagyok az életem ura, hanem Isten, és ha Ő azt akarta, hogy előbb felkeljenek a szokásosnál a délután alvó gyerekeim és ne tudjam befejezni, amit elkezdtem, akkor ez az Ő akarata és nem fogok kiakadni miatta.

A gyerekekhez alkalmazkodni kell. A kétéves lassan sétál, előbb el kell indulni otthonról. A csecsemő miatt nem alszunk eleget, így délután is aludni kell. Az iskolásnak nap mint nap türelemmel segíteni kell a tanulásban és a házi feladat megírásában. És még sorolhatnám. A gyerekek türelemre, odafigyelésre nevelnek, lelassulásra. Nem tudunk mindent gyorsan, a magunk tempójában elvégezni, mert a kicsi segíteni akar, mi pedig szeretnénk munkára szoktatni és ennek a legjobb módja, ha ilyenkor nem zavarjuk el, mert tizenévesen már hiába kezdenénk el nevelni.

A gyerekeink nagyon mások. Figyelni kell rájuk, kiismerni őket és úgy fordulni hozzájuk, ahogy az nekik jó. Van, akinek sok testi kontaktus kell (ölelés, puszi, bírkózás), van, aki kettesben lenni, beszélgetni akar, van, aki számára a dícséret jelent sokat... de ami mindegyiknek biztosan kell, az az odafigyelés, az érdeklődés, hogy meghallgatjuk őket, foglalkozunk velük, támogatjuk, bátorítjuk őket. Hogy azt látják, értük élünk, nem a munkának, a szórakozásnak, a telefonnyomkodásnak.

Ők pedig mindezt meghálálják. Rengeteg szeretetet kapunk tőlük. Bosszuságot is? Persze. Tudnak szófogadtlanok, hangosak, durvák, önzők, idegesítőek lenni. De tudnak szépeket mondani, puszit adni és megnevettetni is. Hihetetlen, mennyire tudnak minket a gyerekeink szeretni hibáink, bűneink, mulasztásaink ellenére is. Mennyire kedvesek, figyelmesek, ragaszkodóak tudnak lenni. Ezen kívül pedig értelmet, súlyt, nélkülözhetetlenséget adnak a létezésünknek, a mindennapjainknak. Nem kérdés, hogy fontos vagyok-e és tettem-e aznap bármi hasznosat, ha a gyerekeimmel foglalkoztam.

A nagycsalád jó a gyerekeknek is. Ezt nem mindig érzik, mert „a másik idegesítő, elveszi a játékomat, csúnyát mond rám” stb. A gyerkek nem csak a szüleik, de egymás agyára is tudnak menni. De ez nem baj! Az egyke-kettőke irreális nyugalma, a saját szoba, a kolostori csend, az, hogy semmiről se kell lemondani, se máshoz alkalmazkodni, nem életerős és jellemes felnőtteket nevel, hanem üvegházi növényeket, nebáncsvirágokat, párkapcsolatra, szülőségre, de akár rendes munkára alkalmatlan személyeket. És mielőtt ezen az egyke olvasóim megsértődnének: a férjem és én is így nőttünk fel. Érezzük is a hátulütőit, de Isten kegyelme segít minket, ahogy mindenki mást is segíthet, aki kéri és hagyja működni.

A gyerekeknek azért is jó a sok testvér, mert sokféle személyiséget megismerhetnek és megszokhatnak. Ezen kívül lesznek, akikre számíthatnak egy életen át. Ha sok testvér van, ha nem is minddel, de eggyel-kettővel legalább biztos rokonlélekre, jó barátra találhatnak, aki mindig mellettük áll. Ráadásul az unokáinknak sok nagynénjük, nagybátyjuk, unokatestvérük lesz. Nem lesznek egyedül a nagyvilágban soha.

A gyerekek tanulhatnak egymástól. Persze a butaságokat is, de a jót is. A nagyobbak megtanulhatnak gondoskodni, tanítani, gyöngédnek lenni. Ezen kívül látják a szüleiken, ők hogy nevelnek, gondoznak gyerekeket, és a jó szülő is bevonja ebbe a gyerekeit bizonyos mértékig, ahogy a házimunkába is. A kicsiknek segítőik, példaképeik lesznek.

Fontos, hogy a gyermekeket nem csupán „magunknak szüljük”, hanem a szüleiknek is megadjuk a nagyszülőség élményét. Ezen kívül az Egyháznak és a hazának is polgárokat adunk. A feminista jelszóval ellentétben a gyermekvállalás nem puszta magánügy. Nem egy hobbi, mint a kisállattartás. Az Egyház és a nemzet sorsa is múlik rajta, hogy hány gyerekünk lesz és hogyan neveljük őket. Az elöregedő társadalom katasztrófális következményekkel jár egyéni és nemzeti szinten is, elég csak ezt az előadást meghallgatni Kínáról ezzel kapcsolatban, de a magyarság se áll sokkal jobban. És az Egyházzal is mi lesz, ha nem születnek gyerekek? Nem a nős vagy női papság a megoldás a paphiányra, hanem hogy a katolikus házaspárok megtartják az oltárnál tett esküjüket és vállalják az összes gyereket, akit Isten akar nekik adni.

Igazából abba is érdemes belegondolni, hogy milyen nagy teher lehet egy egyke gyereknek vagy egy egyke házaspárnak mind érzelmileg, mind anyagilag a szülőkről, nagyszülőkről gondoskodni. Az egykézők általában ebbe nem gondolnak bele. Pedig eljön majd az idő, mikor a gyerekeik, unokáik gondoskodására fognak szorulni. Az elöregedés miatt még a mostani, már egyáltalán nem fényes nyugdíj se fenntartható. De nem csak a pénzről van szó. Érzelmileg és egészségügyi okokból is rászorulhatunk majd a gyerekeinkre, unokáinkra. Négy szülő, nyolc nagyszülő terhe nyomjon kizárólag egy házaspárt, akiknek még lehet, hogy saját gyerekeik is vannak?

Azt gondolom, az a természetes, ha sok gyermekünk születik, legalább négy-öt, de inkább több. Isten így alakította ki a biológiánkat, de a lelki életünket is. Ez a természetes, a normális. Fogamzásgátlást használni vagy tcst-zni nem normális, sőt az előbbi mindig, az utóbbi pedig olykor bűn is lehet.

Ma a világ azt mondja egy nőnek, hogy a húszas éveiben tanuljon, pasizzon, utazgasson, szórakozzon, netezzen egész nap. Isten viszont mit mond? Azt, hogy menjünk férjhez és szüljünk gyermekeket. Nekem megadta azt a kegyelmet, hogy húszévesen férjhez mehettem és már kicsit több, mint egy év múlva meg is született az első gyermekünk. Azt gondolom, hogy annak köszönhetem, hogy nem pazaroltam el a húszas éveimet, hogy így éltem meg őket. Úgy látom, nagyon sokan, akik nem házasodnak meg fiatalon vagy nem születnek gyerekeik, esetleg csak egy, azoknak nagyon nehéz nem csupa felesleges dologgal elszúrni a napjukat, mint az egész napos internetezés vagy sorozatnézés. Persze szülőként is túlzásba vihetjük ezeket, de azért nehezebben, csupán a gyerekeink és a háztartás kárára.

Meg vagyok róla győződve, hogy bizonyos szempontból a mi nemzedékünknek sokkal nehezebb ez az életmód, mint a régieknek, mert szokatlan a kettő-háromnál több gyerek, illetve nem szoktunk hozzá ahhoz a megterheléshez, amit jelentenek. Ezen kívül nem láttunk példát arra, milyen az, amikor valaki háztartásbeli és nagycsaládos édesanya. De abban hiszek, hogy a mi plusz szenvedésünk és vállalásunk azt eredményezi, hogy a gyermekeinknek majd könnyebb lesz, hogy számukra sokkal természetesebben jön majd ez az életmód. Ráadásul mennyit tudunk majd nekik segíteni nagymamaként a tanácsainkkal, a tapasztalatunkkal, a jelenlétünkkel és az imáinkkal! Kicsit olyanoknak látom magunkat, mint az amerikai pionírokat. Ők a semmiből teremtettek új hazát, mi pedig újjáteremtjük a hagyományos nemi szerepeken alapuló katolikus nagycsalád kultúráját.

A Biblia azt írja:

„Lám, a gyermekek az Úr ajándékai, a test gyümölcse jutalom. Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből. Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál.” (Zsolt 127,3-5)

Hihetetlen méltóság, hogy Isten bevon minket a teremtésbe. Hogy új emberek csak általunk nyerhetnek életet. Hogy az asszonyok méhében Isten közvetlenül működik, lelkeket teremt. Ha belegondolunk, nekünk, anyáknak szent hely a testünk. Felfoghatatlan tény ez.

Igazából egy gyermek se fogan meg véletlenül. Minden életet Isten akar. A kérdés csak az, merjük-e elfogadni Isten akaratát a gyermekáldás terén. Merünk-e életünknek ezen a pontján is krisztuskövetők lenni, még akkor is, ha a katolikusok között is „felelőtleneknek” és „fanatikusoknak” számítunk emiatt?

Azt gondolom, az életre nyitottság és a nagycsalád megéri a vele járó nehézségeket. Remélem, hogy egész életemben ki tudok tartani a katolikus tanítás mellett és ennek az értékét a gyermekeim is tovább viszik majd a saját családjaikba.