Hagyományhű katolikus böjt a XXI. században

A II. vatikáni zsinat utáni változások a böjti fegyelmet sem hagyták érintetlenül. A jelenleg érvényes kánonjogi törvények szerint az alábbi böjtökre vagyunk kötelezve:

• minden pénteken (kivéve biz. ünnepekkor vagy ünnepek nyolcadában) szabadon választott böjt vagy jócselekedet;
• nagyböjt péntekjein húsmentesség;
• hamvazószerdán és nagypénteken húsmentesség, legfeljebb napi háromszori étkezés, és csak egyszer szabad jól lakni;
• szentáldozás előtti egy órában tilos enni vagy inni, kivéve vizet vagy gyógyszert.

A fentiek 14-60 éves korig érvényesek. Egyéni körülmények (betegség, gyengeség, várandósság stb.) felmenthetnek alóluk.

Az egyháztörténelem során sokat változtak a böjti szabályok, illetve országonként is voltak eltérések. Az mindenesetre elmondható, hogy sosem volt ennyire laza a böjti fegyelem. Emiatt nem egy hagyomanyhű katolikusban merül fel a kérdés, nem lenne-e jobb visszatérni a hagyományos böjti fegyelemhez.

Ez dicséretes gondolat, de felvet egy problémát. Mégpedig, hogy melyik időszakhoz térjünk vissza. 1962-höz? 1917-hez? A középkorhoz?

Noha hagyomanyhű katolikusok vagyunk, el kell ismernünk, hogy az 1983-as kánonjog az érvényes. Tehát senki se követ el bűnt, hogyha a jelenlegi böjti fegyelmet tartja, akkor se, ha hagyományos misére jár.

Ennek ellenére azt gondolom, jó dolog komolyabb böjtöt tartani és arra buzdítani. A legtöbb egészséges felnőtt ember képes lenne arra, hogy többet és szigorúbban böjtöljön, és kinek ne lenne szüksége az ebből származó kegyelmekre?

Azonban mindez mellett kerülnünk kell azoknak az elítélését, akik lazább böjti fegyelmet tartanak nálunk, vagy pedig annak a sugallását, hogy a mai böjti fegyelem tartása bűnös vagy legalábbis elégtelen. A katolikus hit gyakorlása, így a böjt sem lehet versengés tárgya vagy eszköz arra, hogy mások felett pálcát törjünk.

Abba is érdemes belegondolni, hogy nem véletlen lazított a böjti fegyelmen már a zsinat előtti Egyház sem. A társadalom és az emberek életmódja folyamatosan változik. Ezt egy bölcs Egyház tekintetbe veszi. Így tett XII. Piusz pápa is, aki engedélyezte, hogy 9 óra után legyen szentmise, és emiatt azt a szabályt vezette be, hogy nem muszáj éjféltől böjtölni, elég három óra böjt áldozás előtt. Úgy gondolom, ez teljesen reális időintervallum, ha valaki 10-11 órási vagy még későbbi misére megy. Van, ahol késő du. van hagyományos mise, a legtöbben nem bírnának addig böjtölni, és veszélyes is lehet, főleg, ha autót vezetve jutunk a helyszínre.

A böjtben, mint mindenben, nagyon fontos, hogy józanok legyünk. Ne babusgassuk és mentegessük magunkat, de vegyük figyelembe a testi állapotunkat és az életkörülményeinket. Nem mindig az a jó, ha a lehető legszigorúbb opciót választjuk. Akár istenkísértés is lehet. Szélsőséges, de ide illő annak az afrikai lelkipásztornak a példája, aki 40 napig étlen-szomjan akart böjtölni, mint Jézus, és belehalt.

Igazából hiába böjtölünk nagyon keményen, ha kikészítjük vele magunkat. Szükségünk van elegendő alvásra, évesre, ivásra, kikapcsolódásra. Mit ér egész nap nem enni meg alig aludni, ha emiatt ingerlékenyek leszünk és durván bánunk másokkal? Vajon Isten szemében mi a kedvesebb: az extrém önsanyargatások vagy hogy szeretettel bánjunk felebarátainkkal? Nem véletlen figyelmeztet így a Biblia:

„Íme, perlekedés és civakodás között böjtöltök, ököllel lesújtva gonoszul. Ne úgy böjtöljetek, mint ma, hogy meghallgatást nyerjen a magasságban hangotok!

Vajon ilyen a böjt, amely tetszik nekem, az a nap, amelyen az ember sanyargatja lelkét? Hogy lehajtja fejét, mint a káka, és zsákruhát meg hamut terít maga alá? Vajon ezt nevezed böjtnek, és az Úr előtt kedves napnak?

Íme, ez az a böjt, amely tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze!

Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el!

Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat.”

(Iz 58,4-8)

Az is tönkreteszi a böjtünket, ha vallási gőg alakul ki bennünk miatta. Ha azt hisszük, jobbak vagyunk azoknál, akik kevesebbet vagy másképp böjtölnek, és ha elvárjuk, hogy mások elismerjenek és kövessenek böjtöléseinkben. Eleve nem is nagyon kéne tudnia másoknak a böjtjeinkről, ld. Krisztus szavait:

„Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek, mint a képmutatók. Ők ugyanis elváltoztatják az arcukat, hogy böjtölésükkel feltűnjenek az emberek előtt. Bizony, mondom nektek: ők megkapták már jutalmukat.

Te, amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, az arcodat pedig mosd meg.

Ne lássák az emberek, hogy böjtölsz, csak Atyád, aki a rejtekben van; és Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.”

(Mt 6,16-18)

Megfontolandó még az is, amit Nagy Szent Gertrúdról olvashatunk:

„Amint Gertrud megkapta Isten különös szeretetének és jelenlétének kegyelmét, kezdte fokozni önsanyargatásait. Amúgy is gyönge szervezete természetesen megérezte a rendkívüli kegyelmek édes, de súlyos terhét. Szent Hildegárd egyszer azt mondta: Ha jobban szeretnők Istent, nem volnánk olyan makkegészségesek. Ezt megtapasztalta Gertrud is. De szívesen, szenvedelmes szent örömmel szenvedett. Hisz így az ő Üdvözítőjének kínszenvedésével tudott azonosulni. Egy nap azonban, mikor szinte az elviselhetőségnek határát súrolta szenvedése és erőfeszítése, csak hallja ám a belső világosság szavát: «Nem vagy-e te Isten gyermeke és tulajdona? Van-e jogod tönkretenni, ami Istené: azt a te jegyesi testedet? Vajjon Krisztus, a te barátod, nem az emberszerető jóság-e?» S ettől az időtől kezdve valami bájos, közvetlen gyermekdedséggel járt Isten előtt – majdnem úgy, mint egy nagyon jó gyermek az anyja szeretete körül sürgölődik. Nagy bizalom lett úrrá benne, és semmiféle akadály, még gyarlóságai (sokat küzdött türelmetlenséggel és önszeretettel) sem tudtak rá árnyékot vetni. Akár aludt, akár evett, akár valami örömöt vagy üdülést engedett meg magának, nem örült neki máskép, mintha magának az Urnak szánta volna.” 

(Schütz Antal [szerk.]: Szentek élete)

Ide hoznám még Müller Lajos SJ leírását az oktalan önmegtagadásról, hogy el tudjuk kerülni:

„Oktalan pedig az önmegtagadás,

a) ha azt tekintet nélkül a célra, vakon gyakoroljuk. Pillanatra sem szabad felednünk, hogy nem célja az önmegtagadásnak a természetet megsérteni, annak ártani. Ami kárral jár, aligha lesz eredményes. De kár alatt természetesen nem értjük az önmegtagadással járó kellemetlenségeket, sőt kisebb hátrányos hatásokat sem, mert ezekért bőven kárpótol az óriási lelki haszon.

b) ha nem teszünk különbséget a rendes s rendetlen között s átgázolunk a helyesen s helytelenen egyaránt. Igy tenne, aki önmegtagadás címén elfojtaná magában a nemes ambíciót, a jogos felháborodást is, amelyet Isten megbántása, a bűn hív ki. Ezzel elesik Nietzschének s követőinek alaptalan támadása a keresztény önmegtagadás ellen.

c) ha túlságos mohón látunk hozzá, s minden tökéletlenséggel egy napon akarunk végezni s minden gyim-gyomot egyszerre kitépni. Isten a tökéletesség nagy munkájára az egész életet adta. A Teremtő úgy a természetben, mint a kegyelmi rendben csak lassan s fokozatosan működik, s kell, hogy mi az Ő munkatársai legyünk. Egyes tökéletlenségeket az Úr megtűr bennünk egész életünkben, s mint Kis Szent Teréz szépen mondja: „nem is haragszik miattuk". A törmeléket, hibát, fogyatkozást is beépíti lelki életünk épületébe, amennyiben általuk, miattuk folyton a csatatéren tart minket, s a türelemben, alázatosságban gyakorol.

d) ha kellő vezetés nélkül, csupán saját fejünket, szeszélyünket, vonzalmainkat követve megyünk neki a dolognak. Így szinte szükségképen vagy többet vagy kevesebbet fogunk az önmegtagadás dolgában tenni, mint amennyi Istennek tetsző s számunkra üdvös.”

Mindent összefoglalva azt tudom mondani, dicséretes, ha valaki komolyabb böjtöt tart, mint ami ma elvárt. Arra buzdítanék mindenkit, hogy ne a megúszásra játsszon, ne csak épp annyit böjtöljön, amennyit muszáj, hanem ami tőle telik. Szalézi Szent Ferenc is ezt tanácsolta a Filoteában, pedig a XVII. század eleji böjt sokkal keményebb volt:

„Ha elbírod a böjtöt, jól teszed, ha még szigorúbban is megtartod, mint azt az Egyház előírja. Mert azonkívül, hogy a böjt a szellemet Istenhez emeli, zabolázza a testet, megkönnyíti az erénygyakorlatokat, növeli az érdemeket. Az ostor, ha mértékletesen használjuk, éleszti az áhítat buzgalmát, a sanyargató öv (cilícium), bár hatalmasan fékezi a testet, de házasoknak, túlfínom testalkatúaknak, továbbá olyanoknak, akik hivatásuknál fogva amúgy is súlyos munkákkal vannak terhelve, nem ajánlatos. De azért azt is lehet használni a tulajdonképeni bűnbánati napokon az okos gyóntatóatya tanácsa szerint.”

Nem szabad azonban megengednünk, hogy ebből valamiféle „böjtverseny” vagy megosztottság alakuljon ki a hagyomanyhű katolikusok között. Vannak, akik szeretik hagyományhű katolicizmus címén a legkeményebb böjtöket előásni a szentek életéből vagy mindenféle magánkinyilatkoztatásokból, de semmiképp se gondoljuk azt, hogy kötelességünk őket utánozni, különben nem vagyunk igazi hagyományhű katolikusok.

Azt se szeretném, ha bárki kevesebbnek tartaná magát amiatt, mert az egészségi állapota, a fizikuma, az életkörülményei, vagy a gyakorlatlansága, friss megtérő volta miatt (még) nem tud olyan kemény ételböjtöket tartani, mint egyesek. Nagyon sok féle böjtöt ki lehet találni, ami szintén hasznos és kedves Istennek. Ahogy az is kedves Neki, ha alázattal elfogadjuk, ha mi ezen a téren önhibánkon kívül kevesebbet tudunk letenni az asztalra, mint az átlag katolikus. Ehhez kapcsolódóan ismét Müller Lajos SJ Aszkétikájából idéznék:

„Az erkölcsi értéket a belső adja meg. A külső belső nélkül alig több az állatidomításnál vagy legfeljebb a fakírok vallásossága.

A külső önmegtagadást, ha abban pl. egészségünk akadályoz, pótolhatja a belső, aminő az összeszedettség, a teremtményektől való szent függetlenség, szívtisztaság, alázatosság, engedelmesség; a belső önmegtagadást ellenben semmi sem helyettesítheti.

Szalézi Szent Ferenc pl. így nyilatkozik: »Főteendőnk az legyen, hogy magunkat legyőzzük s az önmagunkról való lemondásban tökéletesítsük. Kiváló gondot kell arra fordítanunk, hogy leküzdjük magunkban a jelentkező bosszúságot, mérgelődést, haragot, gyanakvást, féltékenységet, hiúságot és irígységet. Igy jutunk azután erőhöz nagyobb nehézségek legyőzésére.«

Keresztes Szent János pedig azt mondja: »Többet halad az ember egy hónap alatt, ha indulatait állandóan féken tartja, mint ha esztendők folyamán szigorú penitenciával sanyargatja testét. Ez utóbbihoz ugyanis nem ritkán önszeretet és hiúság is keveredik.«

Maga az Úr Jézus is mennyire s mily szigorral ostorozta a farizeusi álszentséget, amely kizárólag a külső pontosságban, a törvény betűinek megtartásában állott, a belső elhanyagolásával. Nem a külsőt ítélte el benne, hanem a belső hiányát.

És amily szükséges a belső önmegtagadás, – be kell vallanunk – oly nehéz is. Sokkal nehezebb, mint a külső. Mennyivel könnyebben viseli el az ember a testi szenvedéseket, mint lemond hiúságáról, önfejűségéről, ábrándjairól, függetlenségéről, szabadságáról. Mert ez kerül valamibe, sőt sokba kerül a természetnek. De itt is van az igazi erény.”

Minden kedves Olvasómnak sok kegyelmet kívánok a nagylelkű, de józan böjt kialakításához, remélve, hogy tudtam benne segíteni egy kicsit ezzel az írásommal.

Kép: Kamil Szumotalski (unsplash.com)