Anyaság, alázat, empátia

Sokáig azt gondoltam, hogy Szent Pál azért írja a házas nőkről az 1Tim 2,15-ben, hogy „gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban”, mert az anyaság sok áldozatvállalással jár és nagy önzetlenséget követel. De az utóbbi időben kidomborodott előttem egy másik fontos tulajdonsága is az anyaságnak, főleg a nagycsaládos anyaságnak: az, hogy alázatra és empátiára tanít. 

Mindenki akkor a legjobb anya, amikor még nincs gyereke. Meg van róla győződve, hogy sokkal jobban fogja majd csinálni, mint a saját anyja meg úgy általában a többiek. Komoly elvei vannak, amelyektől azt várja, hogy betartásuk révén mélyen hívő, erényes, jól nevelt, kiegyensúlyozott, szófogadó, boldog, sikeres gyerekeket tud majd nevelni.

Aztán szembe jön az anyukával a nagybetűs Élet.

Hihetetlen, hogy mennyi mindenre tanítottak meg a gyerekeim. Hogyan? Úgy, hogy teljesen más személyiségek és más ütemben fejlődnek. 

Rá kellett jönnöm, hogy sok elvem és elképzelésem egyszerűen nem állja meg a helyét. Azt hittem, hogy van egy nagybetűs Tökéletes Nevelési Módszer, amit ha megtalálok és alkalmazok, garantált a siker és a jólfésülten idillikus katolikus család. De ez nem igaz. Minden gyerek, szülő és élethelyzet egészen más és ehhez kell alakítani azt, ahogy neveljük a gyerekeinket és szervezzük a családi életünket, ahogy egy kertész se ugyanúgy gondozza a magnóliáját, mint a paprikáit. Nyilván vannak alapok: kell a növényeknek fény, víz, föld, talajélet. De mennyi és milyen, az már az adott fajtától függ. Ugyanígy a gyereknevelésben is vannak alapok, hogy mire van szüksége egy gyermeknek, de személyenként és családonként eltérhet, hogy mindez hogy valósul meg, pl. a közös családi ima formája vagy a fegyelmezés módszerei.

Azt is felismertem, hogy az, hogy egy gyerek úgymond jólnevelt, az nem feltétlen, illetve nem csak a nevelésen múlik. Van olyan gyerekem, aki mindig elmegy a falig, és van olyan, akihez elég, ha kicsit komolyabb hangon szólok, és már szót fogad.

Az is kiderült a számomra, hogy a nevelésnek megvannak a maga korlátai. Visszatérve az előző hasonlatomhoz, egy magnólia mindig magnólia marad, és a paprikából se lesz liliom, akármilyen csodamódszert alkalmazok. A neveléssel segíthetek a gyerekeimnek jó irányba kibontakoztatni mindazt, ami tulajdonságot Isten nekik adott, de nem lesz más a temperamentumuk, a személyiségtípusuk, akármit csinálok.

Azt is megtanította nekem Isten, hogy nincs olyan, hogy garanciális nevelési módszer. Bármire is nevelem a gyerekeimet, mivel szabad akaratuk van, dönthetnek úgy, hogy nem a nevelésem szerint viselkednek. Nem tudom garantálni, hogy azt fogják vallani, amire neveltem őket, vagy azokat az erényeket fogják gyakorolni, amelyekre igyekeztem rászoktatni őket, vagy hogy nem fognak olyasmit elkövetni, amikről tudják jól, hogy bűnök. Nyilván szülőként kötelességem igyekezni, hogy jóra tanítsam és neveljem a gyerekeimet, nem a felelősséget akarom elhárítani, de végső soron a gyerekeimen múlik majd, hogy hűek lesznek-e mindahhoz, amit otthonról hoznak. Még Jézus se tudta biztosítani az összes apostola üdvösségét, akkor én hogy tudnám a gyerekeimét?

Nagycsaládos anyaként megtanultam azt is, hogy segítségre van szükségem, és hogy nem tudok mindent egyedül megoldani. Ez pedig nem csak azért van, mert lusta vagyok, kényelmes vagy bűnös, amivel ostoroztam magam (és olykor mások is), hanem mert az anyaság eleve nem úgy lett kitalálva, hogy egyedül oldjuk meg. Persze vannak, akiknek hihetetlenül nagy a munkabírása és kötélből vannak az idegei, de én finoman szólva nem tartozom közéjük. Mindenesetre rá kellett jönnöm, hogy az nem feltétlen erény, hogy valaki mindent egyedül csinál. Ellenben az is lehet erény, hogy alázattal elfogadom a korlátaimat, merek leadni az elvárásaimból és el tudok fogadni, ill. tudok kérni segítséget. És fel merem vállalni mások előtt, hogy segítségre van szükségem, még akkor is, ha olyanokat gondolnak rólam ezek miatt, hogy minek szültem ennyit, vagy hogy lusta vagyok és nem is vagyok jó katolikus anya és háziasszony. 

Szembe tűnt az is, hogy a mai anyák egy jó része mennyire lényegtelen dolgokra van rápörögve. Hüvelyi szülés vagy császár? Szoptatás vagy tápszer? Babakocsi vagy hordozó? Együtt alvás vagy kiságy? Üveges babébiétel vagy saját kertünkben termesztett zöldségből otthon pürésített? Ilyenekkel képesek egymást és magukat nyomasztani, amikor ezek egyáltalán nem vagy alig számítanak, az igazán komoly dolgok, pl. a válás veszélyeiről alig van szó. Én személy szerint egyáltalán nem bánom, hogy anyukám babakocsiban tolt, pár hónapig szoptatott csak vagy kiságyban altatott, az viszont fáj, hogy a szüleim nagyon sokat dolgoztak és elváltak. Elkerülendő az ilyen vitákat, semmifajta internetes anyacsoportnak nem vagyok a tagja, csak egy valódi, offline, helyi keresztény baba-mama körbe járok el rendszeresen.

Az is világossá vált előttem, hogy van, amikor egyszerűen az idő old meg egy problémát. A gyerek nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert neveletlen, vagy nem azért nem képes még valamire, mert nem foglalkozom vele. Hanem egyszerűen itt tart még a fejlődésben. És meggebedhetek, akkor se siettethetem, vagy csak olyan sok bosszankodás révén, hogy nem éri meg. Ilyen pl. a szobatisztaság: tapasztalatom szerint ha egy gyerek érett rá, akkor pár nap alatt szobatiszta lesz, de ha még nem érett, akkor legfeljebb csak hónapok kínlódása után sikerül a dolog, és lehet az se az erőfeszítéseink miatt, hanem mert sok idő eltelt és éretté vált rá. Vagy az egyik gyerekem sose akarta kifújni az orrát, és nekem se hagyta, hogy kifújjam neki. Mindig, mikor náthás volt, próbáltam, hogy rávegyem, de semmi se segített. Aztán egyszer csak „átkattant” valami benne és azóta kérés nélkül is mindig orrot fúj.

Azt is megtanultam, hogy nem csak a gyerekeink, de a saját egyéniségünk is fontos szerepet kell játsszon abban, hogyan alakítjuk ki a családi életünket. Nem más anyákat, családokat kell másolnom, hanem a magam és a férjem körülményei, hajlamai és képességei szerint kell élnem a családi életemet. Sokat fejlődünk, alakulunk, tanulunk a gyermekeink révén, de akkor is megmaradnak bizonyos korlátaink vagy hiányaink. Épp ezért van, amit más csinál a gyerekével vagy meg tud neki adni, de én nem. Viszont van, amit más nem tud nyújtani a gyerekeinek, amit én viszont igen. Bíznom kell Istenben, hogy egyrészt nem viccből adta pont nekem ezeket a gyerekeket, hanem azért, mert ezeknek a gyerekeknek éppen olyan anyára van szükségük, amilyen én vagyok. Másrészt meg Isten mások által (apa, testvérek, nagyszülők, tanárok, edzők, papok stb.) meg tudja adni a gyerekeinknek azt, amit én nem tudok. Sőt Ő maga közvetlenül is ott van nekik! Nem kell tehát azon görcsölnöm, hogy valamiféle örök hiány keletkezik a gyermekeimben a korlátaim és hiányosságaim miatt, hiszen rajtam kívül még sokakkal másokkal is kapcsolatban vannak.

Az, hogy sokféle gyerekem van és találkoztam a korlátaimmal, két nagy kincset adott nekem: alázatot és empátiát. Vagy legalábbis azt, hogy kevésbé vagyok gőgös és ítélkező. Nem állítom tehát, hogy nem kell még nagyon sokat fejlődnöm mindkét dologban, de látom magamon, hogy mennyire sokat tudott alakítani ezekben rajtam Isten, mert négy és így négyféle, teljesen más gyerekem van. Olyan jó lenne, ha ezt mindenki megtapasztalhatná!

Alázatosabb lettem és empatikusabb magammal meg más anyákkal, mert tudom, hogy a gyerekek nem robotok, akikbe ha a megfelelő dolgokat tápláljuk, tökéletesen viselkednek és gyorsan fejlődnek. Nem gondolom azt, hogy ami a gyerekeimben jó, az csak az én érdemem, és azt se gondolom, hogy ha valakinek a gyereke rosszul viselkedik vagy lassan fejlődik, az biztosan azért van, mert nem jól neveli vagy nem foglalkozik vele eleget. Azt se hiszem már, hogy mindenben van egy egyedül üdvözítő módszer, és akkor aki azt alkalmazza, helyesen cselekszik, aki nem, az meg rossz szülő. A fentiek persze nem azt jelentik, hogy ne lennének egyetemes igazságok a gyermekgondozás- és nevelés terén, de kevesebb dolgot tartok már annak, mint régebben. 

Ezzel szemben tudom, hogy ha csak egy-két gyerekem lenne, sokkal merevebb és ítélkezőbb lennék, mert nem tapasztaltam volna meg ilyen mértékben a gyerekek és helyzetek sokféleségét. Főleg ha csak a könnyű természetű, gyorsan fejlődő gyerekeim születtek volna meg, akkor lennék bajban, mert azt hinném, hogy az én csodálatosságom miatt ilyenek, és akinek a gyereke nehéz természetű vagy lassabban fejlődő, az meg biztos nem jó anya.

Úgyhogy nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ennyi gyerekkel megajándékozott már, és hogy mind mások. Valahol még a nehezebb természetű gyerekeimmel járó megpróbáltatásokért és megaláztatásokért is hálás tudok lenni, mert tudom, hogy rengeteg fontos dologra megtanítottak és úgy formáltak a jellememen, amire talán más nem lett volna képes.

Remélem, hogyha majd nagyok lesznek a gyerekeim, én is tudok segíteni másoknak, és nem csak fizikálisan, de lelkileg is, a tapasztalataimmal és az azokból fakadó megértésemmel. De talán már ez az írás is segíthet a kisgyerekes vagy leendő anyáknak... remélem, hogy így van.