Az imaélet kilenc szintje (1. rész)

Írta: Eric Sammons

Évekkel ezelőtt tagja voltam egy protestáns online hitvédelmi fórumnak. Sok más online fórumtól eltérően itt csupa nagyon értelmes és tisztelettudó ember volt, akik szakszerűen vitatkoztak a teológiáról, gyűlölködés nélkül. Szinte minden nézőpont képviseltette magát: kálvinista, evangelikál, liberális, konzervatív, még mormon és unitárius is. Én viszont egymagam voltam csak katolikus. Az egyik nagyszerű dolog abban, hogy tag lehettem, az volt, hogy igazán tudnom kellett, hogyan védjem meg a hitemet, mivel bármilyen teológiai kijelentést tettem – akár a megigazulásról, akár a valóságos jelenlétről, akár az erkölcsről vagy bármi másról – mindenféle irányból jövő kihívásokat vont maga után.

Egy nap azonban az imádság merült fel témaként. Egy protestáns, aki barátilag viszonyult a katolikusokhoz, megjegyezte, hogy minden kétséget kizárólag a katolicizmus bír a legmélyebb és leggazdagabb imahagyománnyal. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a protestantizmus nagy része elhagyta ezt a tradíciót. Ami meglepett, az a reakció volt, amelyet a fórum többi tagjától kapott: teljes egyetértést. Bár még a kereszténység legalapvetőbb kérdéseiben sem tudtak egyetérteni, és a katolicizmust sem tekintették soha legitim lehetőségnek, abban mindannyian készségesen egyetértettek, hogy a katolicizmus fejlesztette ki a legjobb „imaiskolát".

Sajnálatos módon ez a hagyomány az Egyházon belül mára többnyire feledésbe merült. Az átlag katolikus alig tud valamit az imádságról azon túl, hogy hogyan kell elmondani a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, és hogyan kell kérni Istentől azt, amit akarunk vagy amire szükségünk van. Elmélkedés, szemlélődés, misztikus ima – mindez a ma katolikusa számára ismeretlen fogalommá vált. Pedig az imádság élteti a lelki életet. Az imádkozás a testi élet terén a levegővételhez hasonlítható – állandó imádság nélkül a lelki élet megszűnik. Az Egyház kétezer éve tanulmányozza az imádságot, és így egy olyan utat fektetett le a gyermekei előtt, amelyen járva egyre komolyabban egyesülhetnek Istennel. Az Egyház válságából, melyben manapság találjuk magunkat, nem lesz kiút, ha a katolikusok nem térnek vissza az imádságos élethez – ez az alapja minden jogos reformnak az Egyházban.

Az ima nagyobb katolikus iskoláján belül több „osztály" is létezik: bencés, ferences, ignáci, hogy csak néhányat említsek. De a legtöbben egyetértenek abban, hogy a kármelitáknál, különösen Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János tanításában bontakozott ki a katolikus imahagyomány a maga teljességében. Az imádságról és a misztikus életről szóló különböző értekezéseket tanulmányozva sok kisebb eltérést találunk; ami azonban a középpontba kerül, az az általánosan elfogadott tradíció, hogy egy katolikusnak az imaéletében kilenc „szinten" kell végighaladnia.

Mielőtt ismertetném ezt a kilenc felfelé tartó szintet, hadd említsek meg néhány, az imádsággal kapcsolatos általános fogalmat. Az első az aszketikus ima és a misztikus ima megkülönböztetése. Az aszketikus ima az ember együttműködését hangsúlyozza a kegyelemmel; az ilyen típusú ima kezdeményezője az ember maga. A misztikus ima esetében ezzel szemben Isten a kezdeményező fél. Az ember a befogadó szerepében helyezkedik el. Fontos azonban, hogy ne felejtkezzünk meg arról, az imádság e két típusa minden szinten létezik; együtt működnek, és nem szabad őket szembeállítani egymással. Bizonyos szintek azonban elsősorban aszketikusak, míg mások misztikusak.

Tovább haladva a témában, az imádság kilenc szintje három „útra" osztható: tisztulás útja, megvilágosodás útja és a misztikus egyesülés útja. A tisztulás útja azoknak való, akik még kezdők a keresztény életben. Célja a test megregulázása, a hangsúlyt önmagunk aszketikus megtisztítására helyezi. A megvilágosodás útja a belénk öntött szemlélődés útja, amelyben az Istenről való tapasztalati, intuitív tudás természetfeletti módon ömlik bele a lélekbe. A megvilágosodás útja a misztikus ima kezdete. A harmadik út, a misztikus egyesülés útja a „tökéletesek" számára felel meg. Ez a szemlélődő lélek bensőséges egyesülése Istennel. Mindegyik utat bővebben kifejtem későbbi bekezdésekben.

Végül pedig, mindhárom út között van egy „híd", amely a lélek egyik útról a másikra való továbblépését jelzi. A tisztulás útja és a megvilágosodás útja közötti hidat érzékek sötét éjszakájának nevezzük, amelyben a lélek az érzékek nyújtotta összes vígasztalástól megszabadul. A megvilágosodás útja és a misztikus egyesülés útja közötti híd a lélek sötét éjszakája, amelyben a lélek az értelem, az elme és az emlékezet vígasztalásaitól válik mentessé.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy van némi átmenet e szintek, illetve aközött, hogy az egyes szinteken mennyi időt töltünk el. Bizonyos szinteket az ember folyamatosan tapasztal, míg más szinteket csak hosszú idő alatt ér el.

Az imádság kilenc szintje az alábbi:

ASZKETIKUS IMA

Megtisztulás útja

1. Szóbeli ima

2. Elmélkedés

3. Érzelmi (affektív) ima

4. Összeszedettség imája

Híd: Az érzékek sötét éjszakája

MISZTIKUS IMA

Megvilágosodás útja

5. Belénk öntött szemlélődés

6. Nyugalom imája

Híd: A lélek sötét éjszakája

Misztikus egyesülés útja

7. Egyszerű egyesülés

8. Hasonlóvá tevő egyesülés

9. Átalakító egyesülés

Ahogy a mondás tartja, az embernek másznia kell, mielőtt járni tudna. Az imaéletben a lélek ezekkel az első tétova mozdulatokkal indul Isten felé. Ezeket a mozdulatokat nevezzük „megtisztulás útjának", és ezek is az „aszketikus ima" kategóriájába tartoznak, ami azt jelenti, hogy az ima ezen szintjeinek elsődleges kezdeményezője az ember. Természetesen az Isten felé törekvéshez kegyelemre van szükség, de a megtisztulás útja során a hangsúly azon van, hogy az ember együttműködik a kegyelemmel.

1. szint: Szóbeli ima

Mi az első ima, amelyet a katolikusok megtanítanak a gyermekeiknek? Általában valami olyasmi, mint a Miatyánk, az Üdvözlégy Mária, vagy talán az asztali áldás, esetleg a lefekvés előtti ima. Másképp mondva szóbeli ima. Egyszerűen megfogalmazva a szóbeli ima olyan imádság, amelyet hangosan kimondunk. Mielőtt valaki képes lenne elmélkedni a hittitkokon vagy különböző isteni valóságokon, először hangosan kell elmondania az imáit. Az ember test és lélek egysége, ezért a testet – beleértve a hangunkat is – be kell vonni az imába. És fontos megjegyezni, hogy senki – tényleg senki – sem hagyhatja el teljesen ezt a szintet. Még a legnagyobb misztikusok is mondtak szóbeli imákat egészen a haláluk napjáig. De idővel a szóbeli ima kombinálható az ima más formáival, például a szemlélődéssel.

Természetesen a felületen bárki mondhat imákat, de ez nem jelenti azt, hogy valóban imádkozik. Ahhoz, hogy a szóbeli ima valóban imádság legyen, két összetevőre van szükség: (1) figyelem és (2) odaadás. Az embernek tudatában kell lennie annak, amit mond, és szeretettel kell kimondania. Urunk óva int a figyelem és odaadás nélkül elmondott szóbeli imától, amikor így figyelmeztet: „Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást." (Mt 6,7).

2. szint: Elmélkedés

Az elmélkedés során az ember a gondolatait valamilyen természetfeletti igazságra irányítja, hogy behatoljon annak értelmébe. Ez elsősorban az értelem cselekedete, de az akarat is szerepet kap, mivel az elmélkedés célja, hogy az akaratunkat szeretetre gerjessze.

Általánosságban véve az elmélkedésnek három eleme van:

(a) Megfontolás: Gondolkozzunk el egy természetfeletti dologról és mérlegeljük a jelenését! Például elmélkedhetünk a megtestesülésen, vagyis hogy Isten emberré lett.

(b) Alkalmazás: Alkalmazzuk az igazságot a saját lelki életünkre! Ha Isten emberré lett, miért tette ezt? Az Atyák szerint azért, hogy az ember Istenhez hasonlóvá válhasson – ezért a lelki élet célja, hogy egyre inkább Isten képmásához igazodjon.

(c) Elhatározás: Határozzátok el, hogyan lehet ennek az igazságnak az alkalmazását gyakorlati módon megvalósítani az életetekben. Ha az ember célja maga Isten, akkor milyen erények hiányoznak ahhoz, hogy még inkább hasonlítsak Istenhez?

Az elmélkedés minden komoly ima első szakasza, és ez az alapja a további szakaszoknak. Azt mondják, hogy ha minden nap elmélkedik, rövid időn belül vagy a súlyos bűnök elkövetésével hagy fel, vagy pedig az elmélkedéssel. Az elmélkedés az imaélet bármely szintjén gyümölcsöző lehet; Avilai Szent Teréz azt mondta, hogy imádságát mindig úgy kezdte, hogy elolvasott valamilyen lelki művet, és azon elmélkedett. Ez aztán elvezette őt az imádság más, magasabb szintjeihez.

Valószínűleg a katolikusok nagy többsége ismeri az ima első két szintjét, amelyet áttekintettem, a szóbeli imát és az elmélkedést. Végül is mindkét szint jelen van az imádság legáltalánosabb formáiban, mint például a rózsafüzér. Sok katolikus hallhatott már az imádság magasabb szintjeiről is, például Sienai Szent Katalin vagy Keresztes Szent János misztikus élményeiről. De valójában az aszketikus imának, azaz az ember által kezdeményezett imának még két szintje van: Az érzelmi (affektív) ima és az összeszedettség imája.

3. szint: Érzelmi (affektív) ima

Az ima előző, elmélkedésnek nevezett szintjén az értelem dominál: az ember elgondolkodik valamilyen természetfeletti igazságról, és igyekszik ezt az igazságot az életére alkalmazni. Az imának ezen a harmadik szintjén, amelyet „érzelmi imának" nevezünk, az értelem helyett az akarat válik uralkodóvá. Mit jelent ez? Az elmélkedéssel ellentétben, ahol az értelem a természetfeletti igazság megfontolásán munkálkodik, az érzelmi ima során a lélek bizonyos vigasztalásokat kap ezzel az igazsággal kapcsolatban, amelyek az akaratra hatnak. Ezek a vigasztalások arra késztetik az embert, hogy az Úr iránti szeretet cselekedeteit tegye. Szeretek úgy gondolni erre a tevékenységre, mint egy „természetfeletti újévi fogadalomra". Amikor az ember az év elején fogadalmat tesz, egyszerűen azt mondja, hogy ezt és ezt fogja tenni, és aztán mindezt igyekszik betartani. Az érzelmi imában azonban az akarat a kegyelem segítségével hoz egy bizonyos elhatározást, ami arra készteti, hogy valódi változást érjen el az életében. Például a lélek elmélkedhet az oszlopnál történt ostorozásról, és felismerve Krisztus értünk való szenvedését, elhatározhatja, hogy szigorúbb bűnbánati életet fog élni. Ez az elhatározás azonban nem okoz megterhelést vagy szorongást, hanem mély vigasztalással és örömmel tölti el a lelket.

Ez a szint azonban lelkileg veszélyes lehet. Most, hogy az imához vigasztalások kapcsolódnak, az illető a „lelki falánkság" hibájába eshet, és az ima vigasztalásait saját magának kívánja. Így az ember megrekedhet ezen a szinten, és azt hiheti, hogy az imája „gyümölcsöző", mert vigasztalásokat kap. Az igazság azonban az, hogy az egyetlen jel arra, hogy az ima gyümölcsöző-e, az, hogy az illető növekszik-e az erényben, a szeretetben és az önmegtagadásban. A vigasztalások csodálatosak, de csak eszközök a célhoz (ami az Istennel való egyesülés), nem pedig önmagukért vannak.4. szint: Összeszedettség imája

A megtisztulás útjának ezen az utolsó szintjén a lélek még mindig az aszketikus ima területén van; tehát még ezen a negyedik szinten is az ember az elsődleges kezdeményező.

Ez a szint, amelyet „az egyszerűség imájának" vagy „egyszerű pillantásnak" is neveznek, az isteni tárgyra irányuló egyszerű, szerető tekintet. Ebben az ember a képességeit használja arra, hogy az Úrra összpontosítson, és nem használja az értelmét, a képzeletét vagy az érzelmeit. Ez az akarat egyszerű pillantása.

Az összeszedettség imája a legnagyobb összeszedettséget követeli meg, és azt, hogy az ember uralkodjon az elme és az akarat képességein. Ez azért van, hogy teljesen az Úrra tudjon összpontosítani, és elérje a benső csendet.

Megjegyzendő, hogy az összeszedettség imája nem kényszeríthető ki, és nem is való minden embernek. Ha valaki számára már egy korábbi szint gyömölcsöző, nincs oka arra, hogy ennek a szintnek az elérését erőltesse. Azon kívül egy anya sem hagyná a 10 éves lányát egy örökimádás-kápolnában, és nem mondaná neki csak úgy: „Tekints Jézusra, és ne gondolj semmi másra Rajta kívül". Egyszerűen nem tudná ezt megtenni, és ez valójában káros is lehetne a gyermeke számára, mivel az unalmat társítaná az imádsághoz. De van egy bizonyos szépség ebben a szintben, ahogy kezd kilépni az ember hatásköréből, és belépni Isten hatáskörébe: az imádság már nem csak arról szól, hogy amilyen hatással rád van, hanem egyre inkább Isten felé irányul.

Az imádságnak ez a szintje eléri annak a határát, amit az ember az imádságban kezdeményezhet; minden ezen túli lépést Isten indítványoz. Ezeket a következő lépéseket e sorozat II. részében fogjuk megvizsgálni.

A fenti szöveg Eric Sammons The Ascending Way of Prayer, Part I c. cikkének fordítása.

Kép