A keresztény nagycsalád veszélyei

Tapasztalatom szerint sokak fejében téves elképzelések élnek a katolikus nagycsaládokról. Ötgyerekes anyaként látom, hogy az emberek nem tudnak ránk úgy tekinteni, hogy mi egy normális család vagyunk, én pedig egy normális nő vagyok. A legtöbben túlidealizálnak, a másik végletet pedig túl udvariasak a szemembe mondani, de tudom, hogy nem kevés ember szerint lehetetlen öt gyereknek elég figyelmet adni, ráadásul borzalmas szenvedésnek gondolják, hogy nincs saját szobájuk.

A túlidealizálásról szeretnék írni, ami katolikus, konzervatív körökben dívik. Hogy a nagycsalád milyen csodálatos és szent. Pedig ez nincs így. Azt gondolom, hogy önmagában egy család nem lesz attól jobb vagy szentebb, mert sok a gyerek. Nyilván megvannak az előnyei a nagycsaládnak, és az a helyes, ha valaki nem él bűnös eszközökkel (fogamzásgátlás), de megeshet, hogy vakmerő módon túlvállalja magát, pedig élhetne a tcst-vel és az is, hogy rosszul bánik a gyerekekkel.

Nem szabad azt hinnünk, hogy csak mert nem használunk fogamzásgátlást és sok gyerekünk van, a mi családunk automatikusan szent és tökéletes. Nem egy olyan történetet hallottam vagy olvastam, amely arról szól, hogy keresztény nagycsaládban mennyire szenvedtek a gyerekek, és felnőttként elhagyták a hitüket, és annyira traumatizálódtak, hogy nem akarnak gyereket vállalni, vagy legfeljebb csak egyet. Ezekből a történetekből is látszik, hogy vannak veszélyei a nagycsaládnak, amikre oda kell figyelnünk, hogy elkerüljük őket, és a gyerekeinkkel ne utáltassuk meg se a kereszténységet, se a nagycsaládosságot.

1. Parentifikáció

A parentifikáció azt jelenti, hogy egy gyerek már-már szülőként funkcionál a családban: olyan feladatai vannak és olyan dolgokért kell felelősséget vállalnia, amelyekhez még nem elég érett. 

Én abszolút amellett vagyok, hogy a gyerekeinket nem szabad elkényeztetni, és szeretném, ha talpraesett felnőttek válnának belőlük. Emiatt igyekszem nekik feladatokat adni és nem megcsinálni helyettük, amit már meg tudnak csinálni maguktól. Az is természetes, hogy a nagyobbik iskolás fiam kíséri a kisebbet is iskolába, együtt mennek különórára, illetve időnként megkérem a nagyokat, figyeljenek rövid időre a kicsikre.

De mindeközben arra is odafigyelek, hogy a nagygyerekeim is gyerekek legyenek a családban, ne pedig segédszülők. Attól, hogy egy gyerekem elsőnek, másodiknak született, még neki is joga van a gyerekkorhoz, és nem fogok ezért neki túl sok vagy megterhelő feladatot adni, csak mert nekem az kényelmes lenne.

2. Minőségi idő hiánya

Tény, hogy ahol sok gyerek van, ott a gyerekeknek mindig van kivel játszania. Az enyémek is, ha épp nem olyan a hangulatuk, hogy marakodnak, akkor nagyon jól el szoktak már játszani egymással huzamosabb ideig is. Azonban a testvér, bár tehermentesíti, de nem pótolja a szülőt. A gyerekek, legyen akármennyi testvérük, vágynak a szülői figyelemre, a szülővel együtt töltött minőségi időre. Ez nem feltétlen játszás: lehet az együtt tanulás, kertészkedés, sütisütés, kirándulás, boltba menés is. A lényeg, hogy anya vagy apa velem csinál valamit, csak velem. 

Nyilván ha sok gyerekünk van, ezt nehéz megvalósítani, mert a többi gyerek is követeli a figyelmet. Ezért külön szervezést igényel, hogy kettesben tudjunk lenni időről időre mindegyik gyerekünkkel (vagy legalábbis úgy, hogy rajta kívül csak a kisbaba van velünk). 

Ez nem csak érzelmi okokból fontos, hanem a gyermekeink tanulmányi előmenetele miatt is. Nem minden gyerek olyan, hogy veleszületett módon fegyelmezett és szorgalmas. Úgy gondolom, jó, ha egy szülő figyel arra, hogy a gyereke tanul-e rendesen, főleg, ha az a gyerek szétszórtabb típus. Arra is oda kell figyelnünk, miben tehetséges a gyerekünk, és miben gyengébb, és ez alapján kibontakoztatni vagy épp fejleszteni a képességeit.

Minden család helyzete más, így nem tudom megmondani, ki mikor és hogyan tud kettesben lenni a gyerekeivel, de annyit meg szeretnék tenni, hogy felhívjam a figyelmet rá, ez mennyire fontos, különösen, ha ez a gyerekünk szeretetnyelve. Nézzétek csak meg ezt a videót, amiben elmeséli egy tizenegygyerekes anyuka, hogy a fia azt mondta, mennyire jó volt leukémiásnak lenni, mert akkor ő meg az anyukája sokat voltak kettesben. Szívszorító.

3. Privát szféra és nyugalom hiánya

Nem hiszem, hogy minden gyereknek feltétlen kell saját szoba, főleg nem, amíg kicsik (házas felnőtteknek sincs általában), de azért az is biztos, hogy szüksége van egy gyereknek is saját kuckóra és nyugalomra. A nagycsalád könnyen lehet túl zajos és mozgalmas, főleg egy introvertált vagy érzékenyebb gyerek számára. Teljesen jogos igénye lehet egy gyereknek, hogy egyedül legyen egy kicsit, és magában tudjon játszani, vagy épp tanulni, olvasni. Kell hogy legyen annyi helyiség az otthonunkban, hogy a gyerekeink időről időre el tudjanak vonulni, illetve a cuccaik biztonságban legyenek.

Nem szerencsés, ha túl sokan vannak egy szobában (nálunk kettő a limit), és az sem, ha piciknek és nagyoknak is együtt kell lenniük, és a nagyok dolgai nincsenek biztonságban a piciktől. 

Nálunk bevált nagyobb korban az emeletes ágy, mert így megvan a saját kis kuckó érzete. 

4. Önmagunk tönkretétele

A várandósság, a szülés, a csecsemők és a kisgyerekek gondozása fizikálisan és idegileg is megterhelő, még akkor is, ha minden rendben zajlik. Messze nem biztos, hogy egy nő alkalmas arra, hogy tcst-zés nélkül, másfél-két évente szüljön, amíg csak termékeny. Nem is várja el ezt az Egyház. Megengedi, hogy fizikális vagy pszichés okokból nagyobb korkülönbséget hagyjunk két gyerekünk között, vagy ne is legyen több gyerekünk. És ehhez nem kell halálveszély vagy az, hogy megőrüljünk. Nem kell megvárni, amíg eljutunk idáig... 

Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy egy nő érzi, hogy fizikálisan és pszichésen készen áll-e egy újabb gyermek vállalására vagy sem. És ha komolyan hívő katolikusok vagyunk, akkor nem úgy állunk a dologhoz, hogy eldöntjük, nem akarunk több gyereket, és ahhoz aztán keresünk okokat. Hanem látjuk a magunk, a férjünk és az egész családunk állapotát, helyzetét, és az alapján meghozzuk a döntést, hogy vállalhatunk-e több gyereket vagy (egyelőre vagy végleg) már nem.

Isten azért adott józan észt, hogy használjuk, és bűn Őt kísérteni. Az nem katolikus hozzáállás, hogy Istenre hárítom a felelősséget, és súlyosan kockáztatva a saját fizikális egészségemet, vagy a magam, a férjem, a gyerekeim pszichés egészségét, mindenfajta meggondolás nélkül szülöm a gyerekeket.

Akkor tudunk csak jó szülők lenni, ha nem csináljuk ki magunkat se fizikálisan, se idegileg! Nem bűn a testi-lelki egészségünkre odafigyelni, eleget aludni, enni, inni, pihenni, kikapcsolódni. Aki üres, aki rossz állapotban van, az hogy ad másoknak? 

5. A házasságunk háttérbe szorulása

A családunk alapja a házasságunk. Könnyű abba a hibába esni nagycsaládosként, hogy elhanyagoljuk a férjünkkel való kapcsolatunkat, legyen szó a testi vagy lelki részről. Talán azt is hisszük, az a jó, ha a gyerekeink az elsők. De ez nincs így! A gyerekeinknek is az a jó, ha a házasságunk erős és jó a kapcsolatunk a férjünkkel.

6. Elmagányosodás

Egy sokgyerekes nő akár tíz-húsz évig is lehet kisgyerekes anya, akit az otthonához köt egy intézménybe még nem járó pici. Nem megyünk iskolába, nem megyünk dolgozni. Vagyis ha külön nem szervezzük meg, jószerivel nincs kapcsolatunk felnőtt emberekkel. 

Ez nem jó! A férjünkkel való kapcsolat ápolása mellett oda kell figyelnünk arra is, hogy legyen legalább egy jó barátnőnk, akivel rendszeresen találkozunk személyesen és beszélgetünk egy jót, illetve közösségiekbe is fontos, hogy eljárjunk. Hiszen az Egyház nem csak az én személyes istenkapcsolatomról szól, hanem a hívek közötti kapcsolatról is.

A férjem katolikus férfikörbe jár, én baba-mama körbe szoktam menni, közösen pedig havi egyszer házas körön veszünk részt. Ez mind fontos nem csak a hitéletünk, de a lelki egészségünk szempontjából is. És az is jó, hogy vannak családok helyben, akikkel egy a hitünk és akikkel számíthatunk egymásra. 

7. Vallási szégyen

Kialakulhat egy katolikus párban vallási szégyen azzal kapcsolatban, ha úgy érzik, nem tudnak annyi gyereket vállalni, mint bizonyos más katolikus családok. Szerintem nagyon fontos lenne két dolgot tudatosítani magunkban ezzel kapcsolatban: 1. nem tudjuk, milyen az a család belülről; 2. nem vagyunk bűnösök attól, mert kevesebb gyereket tudunk felelősen vállalni, mint mások.

A katolikus családi élet nem arról szól, hogy másokkal versenyzem vagy másokat utánzok. Hanem arról, hogy azt az utat követem, amit Isten nekem szánt.

Jó, ha tisztában vagyunk azzal is, hogy a szentek heroikus önmegtagadásai különleges hivatásból fakadnak, és Isten nekik külön kegyelmet adott ehhez. Pl. Vianney Szt. János kb. 2 órat aludt egy nap, és így órákat tudott szentségimádásban tölteni. De mikor a házvezetőnője ezt kifigyelte és utánozni akarta, ő elzavarta aludni.

Ne gondoljuk tehát, hogy nekünk is borzalmas alvási körülmények között,  hatalmas böjtöket tartva, fél napokat átimádkozva kell léteznünk, ráadásul úgy,  hogy közben húsz éven keresztül folyamatosan terhesek vagyunk vagy szoptatunk.

Nem a hatalmas áldozataink és nem is a gyerekeink száma a szentségünk fokmérője. Nem vagyunk rossz katolikusok, ha vannak pszichés és fizikális korlátaink és szükségleteink, amelyeket figyelembe veszünk a mindennapjaink és a gyermekvállalásunk során.

8. Vallási gőg

Az érem másik oldala, hogy nem szabad lenéznünk azokat, akiknek kevesebb gyereke van, és nem szabad bűnt szimatolnunk azoknál, akiknél kevés a gyerek. Lehet, hogy bűnös módszerekkel vagy okok miatt nem vállaltak több gyereket? Lehet. De az is lehet, hogy nem. Ez nem a mi dolgunk. Istennek tartoznak elszámolással, nem nekünk.

A mi dolgunk, hogy jóhiszeműek legyünk, és ne feltételezzünk, főleg ne terjesszünk rosszat másokról, és ne helyezzük magunkat mások fölé.

Azt gondolom, általánosságban beszelhetünk arról, hogy bűn a fogamzásgátlás meg kell nyomós ok a tcst használatához is, de konkrét párokkal kapcsolatban nem szabad ítélkeznünk vagy belemásznunk a magánéletükbe.

Ha kiderül, hogy valaki katolikus létére fogamzásgátlást használ, nyilván fel kell világosítanunk, hogy ez bűn. Vagy ha olyan a helyzet, kifejthetjük, hogy valami szerintünk nem ok a gyermekáldás elkerülésére. De ezt mindig nagyon alázatosan, bölcsen és szeretettel kell tennünk, nem úgy, mint valami dúvad.

Lezárásként azt tudom mondani, hogy nagycsaládosnak lenni hihetlen áldás, de sok bölcsességet és kegyelmet igényel. Nekem is javulnom kéne nem egy pontban. Azonban az is biztos, hogy meg tudjuk kapni a Jóistentől a kellő bölcsességet és kegyelmet. Csak kérjük!

Kép: A 19 gyerekes Duggar család. Elsőszülött fiúk börtönben van, és két lányuk is könyvet írt arról, mi volt a rossz abban, ahogy felnőttek.