Az anyaság elviselhetetlen rabsága

Pár hónapja rendszeresen feldob a Facebook egy oldalt. Nem nevesítem, mert célom nem a kritika vagy a vita. Inkább elvekről szeretnék gondolkodni konkrét személyektől függetlenül.

Ez az oldal arról szól, hogy mennyire borzalmasan nehéz az anyaság, és milyen szörnyű, hogy ezt nem mondja nekünk senki. Ezzel egyetértek. Aztán arról is szól az oldal, hogy mennyi felesleges dologgal nyomasztják magukat a nők mint anyák és háziasszonyok, és hogy ezt ne csináljuk, adjuk lejjebb az elvárásainkat magunkkal szemben és ne szakadjunk bele, ha nem muszáj. Ezzel is egyetértek. De mégis van valami, amivel nem értek egyet. Ez pedig, hogy a szerző szerint nem szabadna szülnünk, mert a mai, patriarchális rendszerben csak szenvedni tud egy nő, ha anya lesz.

Valóban, ha ateista vagy, akkor nem éri meg anyának lenni. Egy életed van, ami a halállal véget ér, és az élet értelme az, hogy szellemileg és testileg minél élvezetesebb legyen. Esetleg, hogy egy olyan utópia megvalósulásáért küzdj, amelyben nincsen szenvedés, fájdalom, igazságtalanság. Katolikusként nyilván ezzel nem tudok azonosulni.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a világ tökéletlen, mindig lesz szenvedés, fájdalom, betegség, szegénység és igazságtalanság. Keresztény kötelességünk tenni ezek ellen, de nincs bennünk az a frusztráció, hogy még mindig nem tökéletes a világ és még mindig nem számoltuk fel a rosszat, mert tudjuk, hogy nem is fogjuk. Azután lesz majd csak tökéletes a világ, miután újra eljön Jézus.

Egy keresztény ember az ateistával szemben tud hálás lenni. Nem azt nézi, hogy még mindig nincs itt a tökéletes világ és még mindig mennyi minden rossz neki, hanem hálát ad a legkisebb dologért is, mert tudja, hogy minden ajándék, Isten ajándéka. Nem él állandó frusztrációban amiatt, hogy az ő 75 évnyi kis életében miért nem lesz már végre minden tökéletes, mert tudja, hogy a halál után a tökéletes örökkévalóságban lesz része. A keresztény ember az ateistával szemben nem felforgató, hanem fontolva haladó, és nem gázol át hullahegyeken mindenfajta következménytől mentesnek érezve magát, hogy legújabb ideológikus lázálmát megvalósítva végre eljöhessen a tökéletes társadalom korszaka.

A keresztény ember másik jellemzője, hogy képes áldozatokat hozni. Mármint nem másokat feláldozni a saját boldogulásának oltárán, hanem önmagát. Le tud mondani dolgokról, személyekről, akár a saját életéről is egy nemesebb célért: ez pedig a szeretet. 

Az ateista, baloldali nő nem érti, miért akarna bárki is anya lenni, amikor az szenvedéssel és lemondásokkal jár. Csakis azért lesz valaki anya, mert fogalma sincs róla, hogy milyen lesz. Én meg keresztény nőként azt tudom mondani, hogy ha van is pár dolog, amit másképp csinálnék, ugyanúgy vállalnék gyerekeket és mind az ötöt. Csak a mai eszemmel már nem lennének irreális elvárásaim magammal szemben, és segítséget is kérnék és el is fogadnék már rögtön az elejétől, és néhány dologban lazább lennék.

Sok anya feleslegesen szenved. Igen, nem kérnek segítséget, talán fel se fogják, hogy szükségük van rá. És felesleges terheket vesznek a nyakukba. Mert ezt vagy azt kézzel kell csinálni, Isten ments, hogy úgy vegye. Mert ezt meg azt neki kell csinálni, hát milyen nő az, aki mással csináltatja. És még sorolhatnám. Megy a versenyzés és a reális mindennapjainkat mások kirakatéletéhez hasonlítgatjuk nap mint nap a szociális médiának hála. 

Természetesen akkor is sok szenvedéssel és lemondással jár az anyaság, ha okosan és lazán csináljuk. De megéri.

Megéri, mert szeretünk és szeretnek minket. Ez az élet értelme. A szeretet adása és kapása. Életet adhatunk és szeretetet. Élni jó! Ajándékba kaptuk az életet és ajándékként adjuk tovább.

Megéri, mert hatalmas öröm az anyaság. A gyermekeink léte örömet hoz. Hogy ők vannak. És olyan jó látni, ahogy nőnek, fejlődnek, az apró sikereiket és örömeiket, amelyekben mi is osztozunk. Kellenek saját sikerek és teljesítmények, igen, de mi sem természetesebb, minthogy hatalmas örömet okoz, ha azok érnek el valamit, akiket szeretsz – sőt talán még nagyobb örömet, mint a saját sikereid. Épp ezért nem fáj, mikor a gyerekeid sikereiért és örömeiért lemondasz bizonyos saját sikerekről és örömökről. Hogy magyarázzam el ezt egy önző, keserű, acsargó ateistának? Hogy nem minden az énről szól? 

Megéri, mert formálódunk tőle. Megtanulunk szeretni, bölcsek és empatikusak leszünk. Jellemes és jobb emberek. Nem szeretnék olyan lenni, mint öt gyerekkel ezelőtt voltam. De olyan se, mint amilyen eggyel.

Megéri, mert tovább él a család és a nemzet. Nyilván erre is csak köp, aki számára az én az alfa és az ómega. Nevetséges szólamok? Nem: ez a szeretet. Szeretem a családomat és a nemzetemet, a közösségeimet. Értékei vannak a magyarságnak, amelyek szeretném, ha fennmaradnának, és ezeket mi, magyarok hordozzuk magunkban, a vérünkben és a lelkünkben, és adjuk tovább, mikor gyerekeket nemzünk, szülünk és tanítjuk őket. Persze Lennon szerint akkor jönne el a világbéke, ha eltűnnének többek között a nemzetek, és csak valami szürke massza, az emberiség létezne. De az utolsó eljövetelig nem lesz világbéke. És nem a nemzetek léte okozza a háborút, hanem a bűnös emberi természet. A nemzetek színt hoznak a világba és közösséget adnak az egyénnek. A nemzetek, ha csupan szentből állnának, nem háborúznának egymással. A bűnös emberek viszont nemzetek és vallások nélkül is találnának okot és eszközt a pártoskodásra.

Megéri, mert szolgálni jó. A szerető szolgálatban rejlik az igazi boldogság. Határokat kell húzni? Igen. Mert véges lények vagyunk, akiknek szüksége van pihenésre és kikapcsolódásra is. És van emberi méltóság. Nem cseléd vagyok, sem kapcarongy. A gyerekeinknek is jó, ha megtanulják, hogy szépen kérjenek, ne használjanak ki és adjanak hálát. De még ezen keretek betartásával is szolgál egy anya, de mondok valamit: egy igazi apa is. És szépen lassan a gyerekek is egyre inkább szolgálnak. És aztán azt veszed észre, hogy ebben rejlik a boldogság, nem abban, hogy mindig azt lesed, hogy elegíthetnéd ki te vagy mások az akár alantas vágyaidat is.

Ami ma van, a „készülj ki az anyaságban, házimunkában és munkában”-világ, az nem patriarchátus és nem a férfiak hibája. Ez férfiak és nők hibája, a bűné, a rosszé, az önzésé. És a feminizmusé is, ami azt tanítja, hogy tűsarkúban hátrafelé menve is kétszer annyit le tudunk tenni az asztalra, mint egy férfi, és nem kell nekünk se egy férfi segítsége, se másé, max. annyira, mint halnak a bicikli. És ha te azt mondod, hogy nem akarsz nőként dolgozni vagy csak keveset, pedig már a legkisebb gyereked is óvodába jár, akkor a többi nő fog lenézni meg lusta, életképtelen, ambíciómentes, agyatlan, önelnyomó stepfordi feleségnek tartani. A feminista nők. 

És miben hibás még a feminizmus? Abban is, hogy a nagymamák nem segítenek az unokákkal és a háztartásban, mert 65 éves korukig dolgoznak, de amúgy is emancipált individuumok lettek, akiknek derogál ismét kisgyerekekkel foglalkozni, és a saját egójuk meg kényelmük fontosabb, mint hogy a lányuknak, menyüknek kicsit könnyebb legyen, és az unokáik megtapasztalhassák, milyen a nagyszülők szeretetét élvezni.

A feminizmus megtanította a nőket arra is, hogy szülni és gyerekekkel otthon lenni megalázó. Épp ezért nem is születik elég gyerek, aki meg születik, az is sokszor el van hanyagolva. Jelenleg Magyarországon 1,38 a termékenységi ráta. Aztán ugyanezek a feministák hisztériáznak, hogy milyen rossz az egészségügy meg az oktatás, ilyen helyzetben kár is szülni. Mégis mit várnak egy elöregedő társadalomban? Csak azt eszik, amit főztek.

Ezzel szemben egy keresztény nő számára a háztartási és anyai munka nem megalázó rabszolgaság, hanem hivatás. Ezt nem a férfiak találták ki, hogy elnyomjanak minket. Hanem tény, hogy az. Persze ma mindent pénzben mérnek. Korunkban műkörömépítőként meg kutyakozmetikusként büszke lehetsz magadra, mert pénzt keresel, de ha „csak” anya vagy meg háziasszony, amiért nem jár bér, csupán támogatás, akkor szégyelld magad, egy senki vagy. De ki szerint dicsőbb pénzt keresni, mint szülni, gyerekeket nevelni és házimunkát végezni? Igen, a feministák szerint. Köszönjük szépen!

Egy vérbeli leninista-feminista igazából a biológiával és a pszichológiával áll háborúban. Milyen szörnyű, hogy a nők tudnak csak gyereket kihordani, szülni és szoptatni! Milyen rossz, hogy a gyerekeknek az anyjukra van a legjobban szükségük! Így nem lehetünk egyenlők a férfiakkal! Ne is szüljünk inkább, vagy ha szülünk, neveljék fel az intézmények a gyerekeket. A kibucokban meg is próbálták ezt, de kudarcot vallott a csecsemők intézményesítése. Az anyai szeretet erősebbnek bizonyult. 

Mi lenne, ha mi, nők nem hinnénk el a feministák hazugságait a férfiak és a nők egyenlőségéről? Ha inkább elfogadnánk, hogy nem vagyunk egyformák, és más egy nő élete, lehetőségei, különösen, ha anya lesz, mint egy férfié? És ezt nem egy elnyomó rendszer okozza, hanem biológiai és pszichés tényszerűségek?

Ha nem hinnénk azt, hogy csak a férfi életút lehet boldogító és a méltó, hanem a női is, akkor végre nem folyton azon bosszankodnánk, hogy ezt meg azt se tehetjük, mert anyák vagyunk, hanem felfedeznénk, mennyi minden gazdagítja az életünket, ami nekünk megy a legjobban és egy férfi, egy apa életéből kimarad. 

Igen, ha jó anyák akarunk lenni, nem dolgozhatunk úgy és annyit, mint egy apa... de miért a munka és a pénz a legfontosabb?! Mióta lett nemesebb dolog pénzt keresni és karriert építeni, mint gyermekeket gondozni, nevelni és meleg otthont teremteni?

Bocsánat, tudom. Azóta, hogy Lenin és a feministák kinyilatkoztatták, hogy az otthon, az anyaság és a háztartásvezetés öl, butít és nyomorba dönt: „Rendkívül sekélyes munka ez, amely nem tartalmaz semmit, ami a legkisebb mértékben is elősegítené a nő fejlődését.” „(...) a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához és a gyermekszobához, munkaerejét barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja.” 

Szóval Lenin és hű tanítványai, a feministák olyan ostobák voltak és azok a mai napig is, hogy nem fogják fel, mennyire fontos és nemes feladat gyermekeket szülni, gondozni és nevelni, és tiszta, rendezett, kellemes otthont teremteni magunk, a férjünk és a gyermekeink számára, és nagy „nőbarát” programjuk abból áll, hogy egy nő akár a gyilkosság eszközével is elkerülhesse az anyaságot, de ha mégis valahogy anya lett (mert telebeszélte a fejét a Gonosz Patriarchális Társadalom), minél kevesebbet kelljen a gyerekével foglalkoznia.

Akkor ki nézi semmibe a nőket, az anyákat? Igen... a feministák. Ez a nőgyűlölet, nem a kereszténység, a konzervativizmus vagy a patriarchátus. Az a nőgyűlölet, amivel a leninista fősodrathoz tartozó feministák vetik meg és kicsinyelik le, amire csak a nő képes, amit egy anya tesz.

Az anyaság akkor elviselhetetlen rabság, ha túlvállaljuk magunkat és nem kérünk segítséget. Illetve akkor, ha megvetjük az anyaságot és a férfi életútja után ácsingózunk. 

Keresztény nőként nem elviselhetetlen rabság az anyaság, mert józan bölcsességgel belátjuk és az alázat bátorságával mások előtt is felvállaljuk, hogy mik a határaink anyaként és háziasszonyként egyaránt, felesleges terheket nem cipelünk, és a maradékhoz is elfogadunk, kérünk is segítséget, akár fizetünk is érte. 

Ezen felül pedig tudjuk, hogy mennyire fontos és nemes az, amit nap mint nap teszünk, és büszkék vagyunk magunkra még egy ilyen beteg, pénzközpontú, önimádó, anya- és gyermekgyűlölő világ közepén is.