Magyarságunk elvesztése
Natasa, Elina, Liza, Norina, Emili, Linett... nehány manapság népszerű lánynév. Miért soroltam fel őket? Azért, mert jól mutatják, hogy milyen állapotban vagyunk lelkileg, a magyarságtudatunk tekintetében.
Mi a férjemmel megbeszéltük annak idején, hogy eredeti magyar neveket adunk a gyerekeinknek. Ez azt jelenti, hogy lehet ősi magyar név is, de olyan is, amely újkeletű, mondjuk egy költő alkotása. A lényeg, hogy ne más nyelvből átvett név legyen. Azért döntöttünk így, mert szerettük volna a gyerekeinket ezzel is a magyarságukban megerősíteni, ahhoz kötni őket.
De számít egyáltalán a kortársaimnak, hogy magyarok?
Annyira gazdag a nyelvünk, a történelmünk, az irodalmunk, a konyhánk, a népi kultúránk. De már legalabb nyolcvan éve nem adják úgy igazán tovább mindezt a következő nemzedéknek.
Az épületeink, a ruháink, a zenéink, az ünnepeink, már szinte mind az USA majmolásáról szólnak. Semmi egyedi magyar nincs bennük. Ami talán egyedül megmaradt, a nyelvünket se használjuk rendesen. A magyar Redditen olvasgatva vagy fiatal magyar videósokat nézve sokkol és undorral tölt el, hogy lusták rendesen magyarul beszélni: állandóan angol szavakat használnak (olykor magyarul ragozva), olyanokat, amelyeknek van magyar megfelelője, pl. work-life balance vagy followoljál.
Emlékszem, mikor gyerek voltam, kínos és szerencsétlen dolognak tartottuk, hogy magyarok vagyunk. A menő filmek, zenék mind amerikaiak és angolok voltak, Nyugat-Európa meg olyan modern és gazdag. Aki teheti, költözzön ki! Ez volt a fejünkben. Szent magyar vidék? A kis veszprémi faluban templomba nem jártunk, csak néhány öreg, és el voltunk ájulva a külföldtől, kínos mucsaiságnak tartva magyarságunkat. Ezt gyerek nem találja ki magától, ez a felnőttektől jött és a tv-ből, különösen a kereskedelmi csatornákból. Minden otthonban egész nap ment a tv akkoriban, a 2000-es évek elején, máshol meg a rádióból ömlött ránk a felöklendezett semmi.
Azt hihetnénk, ez mai probléma, vagy legalábbis 1945 utáni, de ha megnézzük, már korábban is tépte-rágta a magyarságot az isten-, nemzet- és családellenesség. Nagyon sok Horthy-korabeli filmet láttam és könyvet, újságot olvastam, és akkor is élet-halál harcot vívott egymással a fény és a sötétség a politikában, kultúrában, a fejekben, a szívekben.
Igen, ez a harc nem csak kívül zajlik, bennünk is. Bennem is. A kényelemszeretet, az önzés és az élvezetvágy harcol bennem azzal, hogy Istenért, a hazámért és a családomért akarok élni. Olyan könnyű elfelejteni, miért élünk, elveszíteni a fókuszt, hogy miért is küzdünk, miért éri meg a sok áldozat. Amikor a médiából, az internetről és az emberek többségéből is a pénzimádat, a nemzetellenesség vagy legalábbis közöny, az istentelenség, a gyermekáldástól borzadás zúdul ránk... amikor mindenki panaszkodik, elégedetlen, keserű, miközben valójában hihetetlen kényelemben és gazdagságban él... akkor nagyon résen kell lenni, hogy minket ne sodorjon magával az ár.
Hogy lehet megőrizni a józan eszünket, az ép lelkünket? Vagy hogy lehet megtisztulni? Én egyáltalán nem érzem magam elég tisztának. Annyira szeretnék önzetlenebb, tiszta szívűbb, egyszerűbb, áldozatkészebb lenni. Nem sajnálni magam, nem morgolódva szolgálni a családomat, nem nyegléskedni, nem okoskodni. Szeretnék tisztalelkű, egyszerű (de nem együgyű!) magyar asszony lenni, de annyi lim-lom és sallang van bennem a sérült természetemnek és a gyerekkorom óta belém áradó média-szennynek hála.
Úgy érzem, ha sikerül jól imádkoznom, elmélkednem, az megtisztít. De tisztulok attól is, ha tiszta szívű emberekkel vagyok együtt, vagy csak műsort nézek róluk, vagy ilyen szellemiségű könyvet olvasok. A magyar népzenétől is mindig sírok. Ezt hívják katarzisnak. Jobbá lettél, de még jobb is akarsz lenni általuk.
Csodálatos katolikus írónk volt Fekete István, akitől idén elolvastam a Tüskevárat, az is ezt az élményt adta. Nemrégiben pedig újranéztem az 1942-es Dr. Kovács István c. filmet, amelynek ő írta a forgatókönyvét. Az is telitalálat. De ilyen műsor nekem a Hagyaték és a Hazajáró is, meg ha Borbás Marcsi egyszerű határon túli magyarokhoz látogat el a Gasztroangyalban. Nézem és hallgatom ezeket az embereket, akik általában szegények, elnyomottak, zordabb körülmények között élnek, mint én, és mégis megsajdul a szívem, ahogy Toldinak: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék" Vajon engem már végletesen megrontott a modernizmus, vagy én is lehetek tiszta szívű?
Számomra a magyarság ezt jelenti: a népi és úri kultúrát, a mély és mindent átszövő istenhitet, a családot, az otthon melegét, az egyenességet, a tisztaságot, a gerincet, a virtust. Hogy a magyar megbízható, de nem merev. Becsületes, de nem rigorózus. Hősies, de nem kivagyi. Természetes, de nem közönséges. Méltósága van, de mégis szerény. Keményen dolgozik, de mulatni is tud. Nekem ez a magyar, én is ilyen szeretnék lenni, és ezt tovább adni a gyermekeimnek.
„Mit nékem most a Dante terzináis hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!"
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus, részlet)
