Te is az önsajnálat áldozata vagy?

Az alábbi írást Donald F. Miller redemptorista atya cikke alapján készítettem. Időhiány miatt nem mindenhol szószerinti fordítás, de igyekeztem visszaadni az értelmét mindannak, amit az atya kifejt. 65 éves írás, de rendkívül aktuálisnak érzem akár ha magamba, akár ha másokra nézek. Modern korunk nagy lelki betegségéről beszél, és segít, hogy kigyógyuljunk belőle.

*

Nem nagyon van ember, aki szívesen bevallaná, hogy az önsajnálat rabja. Talán észre sem veszi, hogy az, hiszen az önsajnálat egy rejtett betegség, amelynek a felismeréséhez alázat és bátor önvizsgálat szükséges.

Hogy segítsek felismerni az önsajnálatot, ezt a három dolgot teszem meg ebben az írásban: 1.) kifejtem, mi nem önsajnálat 2.) általános meghatározást adok róla 3.) megmutatom, miképpen teszi tönkre az önsajnálat a legfontosabb kapcsolatainkat 4.) felkínálom a szabadulás útját.

Mi nem önsajnálat?

Csak mert negatív tulajdonságként beszélünk az önsajnálatról, nem szabad azt hinnünk, hogy maga a sajnálat rossz. Ha megesik másokon a szívünk, ha képesek vagyunk másokkal együttérezni fájdalmaikban és szenvedéseikben, az nagy erény.

A mások iránti sajnálat az irgalmasság cselekedeteihez vezet, mint pl. ételt adni az éhezőknek, otthont nyújtani az árváknak stb. Az önsajnálat tehát önellentmondás, mert magunk felé fordít egy érzést, ami természeténél fogva másokra irányul.

Az nem önsajnálat, ha reálisan látjuk, hogy a földi élet nehéz és tele van szenvedéssel, amennyiben emellé az is társul, hogy bízunk Istenben. Akire az önsajnálat jellemző, az csak azt veszi észre, hogy neki milyen rossz, és nincs meg benne a remény erénye.

Az sem önsajnálat, mikor valaki ösztönösen gyászol, ha nagy veszteség éri, vagy szomorú, ha egy hatalmas megpróbáltatáson megy keresztül. Ez az emberi természetünk velejárója. Ha valaki gyászolja az elvesztett szüleit, nem bűnös az önsajnálatban. Ha viszont nem adja át Istennek a fájdalmát, belenyugodva az Ő akaratába, hogy idővel megvígasztalja, hanem inkább sajnálja és sajnáltatja magát, valamint háborog az Úr akarata ellen, az bűnös az önsajnálatban.

Meg kell jegyeznem, hogy itt egy bűnös viselkedésről van szó. Lehet az önsajnálat pszichés betegség is, ami gyógykezelést igényel, és nem tehet róla az illető. Azonban az is igaz, hogy van, amikor a bűnös önsajnálat okoz mentális betegséget, így tulajdonképpen magának köszönheti az egyén, hogy idáig eljutott.

Mi az önsajnálat?

Az önsajnálat összetett dolog, nem könnyű csupán néhány szóban meghatározni. Három pontban lehet jó leírását adni:

1.) Aki az önsajnálat rabja, az a saját belső gondolataira szokott összpontosítani és arra, hogy milyen nehézségei vannak, vagy egy bizonyos okra, ami miatt szomorú lehet.

Ez azt jelenti, hogy az illető gondolatai elsősorban az életkörülményei negatív oldalára irányulnak.

Vannak, akik csak a rosszat látják magukban és maguk körül. Mások egy bizonyos történés miatt sajnálják magukat és erre gondolnak állandóan. Pl. meghal valakije és ezen nem képes túltenni magát.

Hogy felismerd, jellemző-e rád az önsajnálat ezen első pont alapján, kérdezd meg magadtól őszintén:

Ha egyedül vagyok, mire gondolok általában? A szenvedéseimre, a rossz egészségemre, a boldogtalan házasságomra, a sikertelenségemre az üzleti életben, vagy épp, hogy képtelen vagyok megszerezni azt, amije a legtöbb sikeres embernek van?

Megengedem magamnak a gondolatot, hogy Isten elhanyagol és megfeledkezett rólam, vagy hogy kegyetlenül és igazságtalanul bánik velem?

Úgy látom, az életem csak csupa nehézség, és azt mondom néha, bár meg sem születtem volna?

Ahhoz vagyok-e szokva, hogy az életállapotomnak csak a nehézségeit lássam, és ezeket túl súlyosnak tartsam ahhoz, hogy elviseljem? Feleségként és anyaként azok közé tartozom-e, akik a gyermekvállalást és -nevelést csupán véget nem érő, egyhangú unatkozásnak tekintik? Férjként és apaként beleestem-e abba a hibába, hogy a család eltartását és a gyerekek nevelését annyira kimerítő feladatnak tartsam, hogy folyton azt kívánom, bárcsak újra szabad ember lehetnék?

Állandóan másokhoz hasonlítgatom az életemet és arra jutok, hogy nekem rosszabb, mint a többieknek?

2.) Az önsajnálat azt is jelenti, hogy nem sikerül vagy egyenesen elutasítjuk azt, hogy azokra a dolgokra gondoljunk a) amelyekért hálásak lehetünk, b) amit kárpótlásul és jutalomként fogunk kapni Istentől, ha az Ő akaratába belenyugodva és örömmel szenvedünk.

Mivel az önsajnálat áldozata a legtöbbször a bajain gondolkodik, nem jut el oda, hogy mindazon elmélkedjen, amiért hálás lehet, aminek örülhet.

Az önsajnálat rendkívül erős fegyver az ördög kezében. Erre ösztönöz, amikor csak tud, hiszen tisztában van vele, hogy ha elég mélyre süllyedünk benne, ki fog belőlünk veszni az Isten iránti hála, a bűneikért való vezeklés iránti érzék, a mennybéli jutalom reménye, valamint az, hogy értékelni tudjuk a jót, amit Isten adott nekünk a földön – a fájdalmakat is, amelyeket megengedett a számunkra, hogy átéljünk.

Az is jellemző, hogy sokszor egészen jelentéktelen dolog húzódik meg valakinek az önsajnálata mögött. Ezer dologért lehetne hálás egy jómódban elő ember, de tragédiaként éli meg, hogy nem tudott előre jutni a ranglétrán, és nem kereshet havi 1,5 millió forint helyett 2 milliót. Vagy nincs pénze valakinek elmenni nyaralni a Maldív-szigetekre, csak az olasz tengerpartra.

Ezzel a második ponttal kapcsolatban ezeket kérdezd meg magadtól:

Ahelyett, hogy a mennyre gondolnék és annak az örömére, inkább azon jár az agyam, hogy milyen földi örömökben lehetne részem?

Van olyan, hogy hálát adok Istennek, mert szabad és halhatatlan ember lehetek, akinek megannyi nagyszerű képessége van, és dicsőséges jövő vár rá a mennyben?

Ha valaki arra emlékeztet, hogy mennyi mindenért lehetnék hálás, csak annyit mondok: „Mindez értéktelen, mert annyira szenvedek attól, amim nincs!"

Szoktam arra gondolni, hogy a szenvedéseimnek köze van a bűneimhez, és hálát adni Istennek, hogy mindig megbocsát és lehetőséget ad arra, hogy vezekeljek a bűneimért?

Sosem elmélkedem Krisztus kínszenvedésén és kereszthalálán, felismerve, hogy a bűneim bocsánatáért Ő ezerszer többet szenvedett, mint amennyi szenvedést tőlem kér?

Imádkozom bármikor is a hála erényéért, és a kegyelemért ahhoz, hogy felülemelkedjek az önsajnálatra való hajlamomon?

3.) Az önsajnálatra jellemző, hogy keserű elutasítással viseltetünk azok iránt, akik a szenvedéseinkért felelősek.

Ez Isten felé is megjelenik. Ha sajnáljuk magunkat, akkor nincs meg bennünk annak a tudata, hogy Isten jó és irgalmas, hogy Ő a Gondviselés és hogy milyen jutalmat ígért a kereszthordozásunkért.

Az önsajnálat a bal lator lelkülete. Úgy áll Istenhez: „Ha megszabadítasz a keresztemtől, majd hiszek Benned!"

Az önsajnálat rabja folyton igazságot akar magának. Nem bírja elviselni, hogyha igazságtalanul bánnak vele. Emberektől várja az isteni tökéletes igazságtételt. Úgy viselkedik, mintha a világtörténelem folyamán csak őt érte volna eddig igazságtalanság. Folyton azt mondogatja: „Miért kell nekem mindezt elviselnem?! Mivel érdemeltem ezt ki?! Miért nem jár nekem is egy kis igazság?!"

Szélsőséges esetben üldözési mánia is eluralkodhat az ilyen emberen.

Az önsajnálat áldozata nem feltétlen pszichés beteg. Egyszerűen csak olyasvalaki, aki – mint mindenki más – szenved, mellőzést él át, akivel rosszul bánnak, igazságtalanságok érik. De sosem nőtt fel eléggé ahhoz, hogy megértse, ezek az emberi lét velejárói és lehetőségek arra, hogy a szeretet és a megbocsátás erényét gyakoroljuk, a bűneinkért vezekeljünk, erényeket szerezve növeljük a mennybéli boldogságunk mértékét. Csak akkor lenne hajlandó feladni az önsajnálatot, ha megvalósulna a vágyaiban élő tökéletes földi igazságosság, de természetesen ez sosem jön el.

Mindennek eredményeképp az önsajnálatba ragadt ember nagyon kellemetlen társaság. Ha beszélget, témái a belső világát tükrözik: hogy őt mennyien bántalmazták, mennyire igazságtalanul bántak vele és milyen hatalmasak a szenvedései. Senki sem maradhat a barátja, aki nem biztosítja folyton az együttérzéséről és táplálja az önsajnálatát. Ez az oka annak, hogy igen kevés barátja van.

Az önsajnálat ezen formájával összefüggésben az alábbi a kérdéseket tedd fel magadnak:

Gyakran beszélek engem érő igazságtalanságokról?

Úgy gondolom, hogy Isten elhagyott engem, és nekem nem ad egészséget, népszerűséget, hatalmat stb., pedig én jobban megérdemelném, mint mások?

Feltételezem, hogy Isten, a társadalom és a környezetem összeesküdött, hogy az életem boldogtalanná tegye?

Hibáztatom Istent és más embereket, mert egyedülálló vagyok és nem találok házastársat? Hibáztatom Istent és a házastársamat, mert megházasodtam, és ez nem csupa öröm és boldogság a számomra?

Állandóan panaszkodom és zúgolódom a szenvedéseim miatt? Nyaggatom a körülöttem levőket, hogy bánjanak velem igazságosabban? Leszólom és kritizálom azokat, akikről úgy látom, kedvezőbb a helyzetük, mint nekem?

Duzzogok, haragot tartok, és napokig nem beszélek a családtagjaimmal vagy barátaimmal, mert úgy érzem, bűnhődniük kell az ellenem elkövetett igazságtalanságaikért?

Válaszolj ezekre a kérdésekre őszintén és bátran, ezután mondd ki magadról az ítéletet, hajlamos vagy-e az önsajnálatra vagy sem.

Hogyan teszi tönkre az életünket az önsajnálat?

Nincs olyan fontos kapcsolat az emberi életben, amelyet ne dúlna fel az önsajnálat. A legrosszabb talán az, amit az istenkapcsolatunkkal és a családi kapcsolatainkkal művel.

I.) Az önsajnálat tönkreteszi az Istennel való kapcsolatunkat. Az ok egyszerű: az önsajnálat elkerülhetetlenül bűnhöz vezet, a bűn pedig, noha arra születtünk, hogy a barátai legyünk, Isten ellenségeivé tesz minket.

Akár hiszed, akár nem, minden halálos bűn mögött nagyban az önsajnálat rejlik. Mindhárom, már felsorolt jellemzőjét megtaláljuk a bűn hátterében.

1. Az elme arra összpontosít, milyen borzasztó szenvedéssel járna megtartani Isten parancsát.

2. Képtelenek vagyunk arra gondolni, milyen jó dolgokat adott vagy ígér Isten, amelyeket bűn nélkül is élvezhetünk.

3. Neheztelés Isten és az Ő Egyháza felé, mert bizonyos törvényeket hozott. Időnként a papra is haragszunk, aki Isten törvényét prédikálja.

A bűnös talán nem mondja ki; sőt, lehet, hogy éppen az ellenkezőjét mondja, de a valóság az, hogy annyira ellenséges Isten egyik törvényével szemben, hogy hajlandó keresztre feszíteni Jézus Krisztust, Isten Fiát azáltal, hogy megszegi azt a törvényt.

Egy példa arra, hogyan vezet bűnhöz az önsajnálat:

Az a férfi és nő, aki érvénytelen házasságra lépett egymással, ami habituális bűnt jelent (az életállapotuk bűnös), először önsajnálattal töltötte meg a szívét: „Jogunk van ehhez a boldogsághoz! Istennek nincs joga ezt megtagadni tőlünk! Ha nem élnénk egymással, mintha házasok lennénk, elviselhetetlenül szenvednénk és magányosak lennénk!"

Minél tovább élnek bűnös „házasságukban", annál jobban sajnálják magukat annak a gondolatára, hogy feladják a bűnüket. Magukat sajnálják, nem Jézus Krisztust, aki a kereszten függött, vérezve, szenvedve haldoklott az ehhez hasonló vétkek miatt is, és hiába halt meg értük, mert nem hajlandóak szakítani a bűnükkel.

Ugyanez a helyzet minden komoly bűnnel: a fogalmzásgáglással, az abortusszal, a házasságon kívüli szexszel, a gyűlölködéssel, a lopással stb. Először felépül az önsajnálat a bensőnkben, ami vakká tesz minket a Teremtő jogaival és törvényeivel, valamint a mennyország megígért örömeivel és a kereszten függő Krisztus esdeklő szeretetével szemben. Majd ezután következik a bűn elkövetése vagy a bűn szokássá válása.

Ezek a bűnösök annyira sajnálják magukat a földön, hogy hacsak nem tartanak bűnbánatot a halálukig, az örökké tartó pokolra kárhoztatják magukat.

II.) Az önsajnálat a családunkkal való kapcsolatunkat is tönkreteszi. Minden boldogtalan otthonban van legalább egy valaki, aki az önsajnálat áldozata. 

Talán a feleség az, aki megtapasztalva, mire esküdött fel, mikor férjhez ment, úgy dönt, mindez túl sok neki, és önsajnálatában képtelen elfogadni Isten akaratát, hogyan lehetne jó feleség.

Vagy a férj az, aki, miután elmúlt az udvarlás és a házasság korai izgalma és újdonsága, elkezdi sajnálni magát és menekülési útvonalakat kezd keresni a felelősségek alól, amelyek egy férjét és apát terhelnek.

Van, hogy a házasságban azért keserednek meg a felek, mert a másik nem bizonyul tökéletesnek, sőt akár nagy mulasztásai vannak a feladatai tekintetében vagy épp erények híján van. Aki ebbe belekeseredik, elfelejti, hogy azt ígérte, jóban és rosszban is kitart a másik mellett és arra törekszik, hogy megmentse a maga és a házastársa lelkét.

A férj sajnálhatja magát amiatt, mert a gyereknevelés fárasztó, a felesége unalmas, és inkább eljár inni a fiúkkal és rendszeresen lerészegedik.

A feleség szánakozhat afelett, hogy nem egy sikeresebb és gazdagabb férfihoz ment hozzá, és megkeserítheti a férje életét a tiszteletlen viselkedésével, mert nem ér fel az ideáljához.

Lehet, hogy mind a férj, mind a feleség sajnálja magát a gyerekvállalás és -nevelés súlyos terhe miatt, vagy az önmegtartóztatás szörnyű áldozata okán, amikor ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék a bűnt.

De az az igazság, hogy ilyenkor nem a gyerekek vagy az önmegtartóztatás teszi tönkre a házasságokat, hanem az önsajnálat, amelybe a házaspárok ezekkel kapcsolatban belesodródnak.

Így szabadulhatunk meg az önsajnálattól

Az alábbiak nélkül nem tud senki kigyógyulni az önsajnálatból!

1.) Alázatos és örömteli alárendelődés Isten akaratának olyan mértékig, hogy képesek legyünk azt mondani:

Isten az én Teremtőm, aki saját maga számára alkotott engem, és ez jelenti a tökéletes boldogságot. Joga van parancsolnia nekem, és azt csinál velem, amit akar. Ezerszeresen megnehezítheti az életemet ahhoz képest, amilyen most, ha ez kell ahhoz, hogy a mennybe jussak. Az Ő akaratát választom a magamé helyett, bármibe is kerül ez nekem. Sosem fogok panaszkodni amiatt, ami Isten akarata a számomra.

2.) Bizalommal teli ráhagyatkozás Isten segítő kegyelmére, ami által képes vagyok azt mondani:

Jézus Krisztus figyelmeztetett arra, hogy az Ő követése azzal jár, hogy kereszteket kell hordozzak. De azt ígérte, hogy isteni kegyelmet ad a keresztek örömteli hordozásához, ha imában kérem. Minden kísértésben lelkesebben fogok az imához, a miséhez és a szentségekhez fordulni, tudva, hogy ezeken keresztül megkapom a kegyelmet, hogy véghez vigyem Isten akaratát és hordozzam az Ő általa küldött kereszteket.

3.) Jézus Krisztus szenvedésének és halálának, valamint az Ő Szeplőtelen Édesanyjának, a Fájdalmak Anyjának a tisztelete. 

Minden szenvedésünk eltörpül az övékhez képest, amelyeket értünk ajánlottak fel. Milyen kevesek is a saját szenvedéseink ehhez képest! Hogyan kívánhat bárki is hozzáadni ezekhez a szenvedésekhez az önsajnálat révén elkövetett bűnökkel?