A válás pestise

„A város utcáin bűnhődik majd az ilyen, megkergetik, mint a csikót, és elkapják, ahol nem is gondolja, megszégyenül majd mindenki előtt, mert nem gondolt az Úr félelmével.

Így jár minden asszony is, aki elhagyja férjét, és házasságtörésből állít örököst, először azért, mert engedetlen volt a Fölséges törvénye iránt, másodszor, mert férje ellen vétett, harmadszor, mert házasságot törve bujálkodott, és más férfitől szerzett magának gyermekeket.

A közösség elé vezetik az ilyet, és gyermekei megszenvednek érte.

Nem hajtanak gyökeret gyermekei, és ágai nem teremnek gyümölcsöt, átokként hagyja emlékét, és nem lehet eltörölni gyalázatát."

(Sír 23,30-36)

Hónapok óta érlelődik bennem, hogy írnom kéne a válásról. Elég sokkoló szentírási idézetet találtam hozzá? A bejegyzés többi része is hasonló lesz.

Elvált szülők gyerekeként azt tudom mondani a válásról, hogy az a gyermekbántalmazás egyik legdurvább formája. És csak akkor tudom elfogadni, ha egy még durvább bántalmazástól szabadítja meg magát vagy a gyerekeit általa a szülő. Minden más esetben az egyik legrosszabb dolognak tartom, amit valaki a gyerekével művelhet.

Igazából jó drámai színésznő lehetnék, mert van két dolog, amire ha gondolok, biztos lehetek bennne, hogy elsírom magam. Az egyik a vetélésem, a másik a szüleim válása. Ha arra gondolok, hogy elváltak a szüleim, akkor mérhetetlen kétségbeesést és fájdalmat érzek a lelkemben, egy olyan terhet, amelyet képtelen vagyok elhordozni. Sírnom kell és remegek. Olyan, mintha az elkeseredés fizikálisan is össze akarna roppantani. Pedig az én szüleim úgymond szépen váltak el.

Az a megdöbbentő, hogy 2005 óta már az is bűncselekménynek számít, ha valaki rácsap a gyereke kezére, de válni szabad. Én életemben egyszer kaptam pofont anyukámtól, de nem tekintem bántalmazásnak, szerintem megérdemeltem. Kaphattam volna többet is, amikor szemtelen és engedetlen voltam. Viszont a válást, ami nem bűncselekmény, ami nem számít gyermekbántalmazásnak, azt annak tartom.

Szokták mondani, hogy jobb a gyereknek, ha elválnak a szülei, minthogy egymástól elhidegült vagy folyton veszekedő szülőkkel éljen. Én ezt nem gondolom így. Különben is, miért csak az a két lehetőség áll fenn, hogy a szülőknek rossz a viszonya vagy elválnak? Létezik egy harmadik is: az, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat. Felnőtt emberekről van szó, akik képesek eldönteni, hogy viselkednek egymással és mit várnak el egymástól.

Emlékszem gyerekkoromból egy gondolatomra. Ment valami nyálas szám a rádióban arról, hogy szakított az énekes a szerelmével (a 90-es évek igazi zenei mélypont volt), és én arra gondoltam, milyen jó, hogy az én szüleimmel ez sosem fog megtörténni. Ez a gondolat biztonságot adott és nagy örömet.

Tévedtem.

Amikor a szüleid elválnak, széthullik körülötted a világ. Minden bizonytalanná válik. Azt érzed, hogy védtelen vagy. Ha már a családom se biztos, mi lehet az?

Amikor a szüleid elválnak, onnantól nincs apád. Persze lehet, hogy hétvégente együtt vagytok, de az nem olyan, mintha apukád lenne, hanem olyan, mintha egy jófej nagybácsid. Összehasonlíthatatlan a kettő. 

Amikor a szüleid elválnak, minden összekuszálódik benned. Mert végtelenül szereted őket és megbízol a szüleidben, és abban lubickolsz, hogy ők is ennyire szeretnek téged, de közben ott van annak a ténye, hogy az egyik szülőd szétverte az életedet csak azért, mert elkezdett vonzódni valaki máshoz, vagy mert állandóan játszotta a sértődött mártírt a házastársával szemben, aki nem elégíti ki az érzelmi igényeit. Sokkoló, mikor az egyik szülődnek a saját érzései fontosabbak, mint te, a gyereke. Ez igazából felfoghatatlan és feldolgozhatatlan.

Számomra az egyik legfontosabb dolog az életemben, hogy ne váljak el. De igazából nem csupán ennyi. Nem csak összeszorított fogakkal, kötelességből akarok együtt maradni a férjemnel, hanem boldog, harmonikus, példaértékű házasságban szeretnék élni. Szeretném, ha a férjem boldog lenne mellettem és a gyerekeink egy jó házasság biztonságában nőnének fel és ezt a mintát vihetnék magukkal a felnőtt életükbe. 

Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy megismerhettem és életre válthattam az Ő tanítását arról, hogy lehetek jó feleség. Szeretnék erről tanulni nap mint nap és folyamatosan változni jó irányba. Hálás vagyok, hogy megtanított rá, hogy ne az érzéseimmel foglalkozzak állandóan és ne elvárásokkal bombázzam a férjemet, hanem azzal törődjek, hogy szeretetet adjak neki – és tiszteletet! Elképesztő volt rájönnöm, hogy mennyi mindennel megbántom a férjemet, hogy milyen tiszteletlen vagyok vele szemben, amikor ösztönszerűen az a feminista program fut bennem, amit magam körül láttam és ami folyamatosan ömlött rám a médiából. Azt hittem, fantasztikus keresztény feleség vagyok, és nem értettem, mi a baja velem a férjemnek, miért nem hálás értem, miért mérges rám folyton. Aztán elolvastam Dr. Emerson Eggerichs Szeretet & Tisztelet c. könyvét és rádöbbentem, hogy feleségként nem csillagos ötöst érdemlek, hanem kettes alát. Hogy nem a férjem az érzelmi bántalmazó, hanem én, ő csak az általam fel sem fogott tiszteletlenségeimre reagál így. (Egy férfi – temperamentumtól függően – vagy néma távolságtartással, vagy haragos ellenállással reagál a tisztelenségre.)

Azóta sok remek anyag került elém, a kedvencem Debi Pearltől a Created To Be His Help Meet. Nagyon sokat változtam, és ennek hatására azt tudom mondani, hogy 12 év után is szerelmesek vagyunk egymással a férjembe és boldogok vagyunk a házasságunkban. Én nagyon felnézek rá és úgy gondolom, ő a legnagyszerűbb férfi, akit ismerek. Megrázó élmény visszagondolnom a házasságunk első éveire, hogy a Gonosz mennyire el tudta torzítani azt, ahogy a férjemet látom, és mennyire önző voltam, sértődékeny, tiszteletlen – és közben azt hittem, hogy a férjem a hibás minden rosszért a házasságunkban, mert hiszen én csodálatos vagyok! Vajon hány feleségnek van még ennyire torz énképe?!

A válás nem megoldás. Megoldás lehet arra, ha a férjed üt-ver titeket, pedofil, drogos, súlyosan alkoholista vagy durva személyiségzavara van. Akkor jobb külön élni. De a kisebb problémákat meg lehet oldani. Azt, hogy időnként bántóan beszél veled, hogy szoktatok veszekedni, hogy kihűlt a kapcsolat... ezek miatt nem kell elválni. Amiatt se kell, hogy „beleszerettél" másba. Szakítsd meg vele a kapcsolatot és kérd Istentől, hogy vegye ki a szívedből az illetőt, és tanuld meg őrizni a szívedet (ne barátkozz férfiakkal). 

Azért is nehéz a válasról beszélni, mert annyira elterjedt, természetessé vált. Emlékszem, nekem is azt mondta az anyukám, hogy nem nagy dolog, mert olyan sok más gyereknek is elváltak a szülei. Pedig az! Borzalom! És attól, hogy másokat is ez a trauma ért, még nem lesz kevésbé fájdalmas és káros. Sőt, még rosszabb, mert nem is fogjuk fel, hogy ez milyen megrázkódtatás, ezért nem keressük a lelki gyógyulást, hiszen nem tudjuk, hogy van, amiből meg kéne gyógyulnunk.

Sajnos mivel nem fogják fel az emberek, hogy mennyire rettenetes dolog a válás, nem küzdenek meg a házasságukért. De igazából az is a nagy probléma, hogy ha egy feleség jobbá is akarja tenni a házasságát, fogalma sincs, hogy kéne azt tennie, mert alig van, aki tanít ilyesmiről. Általában csupa ostoba feminista barátnő és rokon veszi körül a bajba jutott feleséget, aki buta tanácsokkal tömi a fejét és hízeleg neki. Ó, jaj de sajnállak, igen, rettenetes a férjed! Állj ki magadért, ne hagyd magad! Mutasd meg a férjednek, hogy veled így nem lehet bánni! Mondd el neki, mi a bajod! Adj neki ultimátumot! Az ilyen szavak csiklandozzák a nő fülét, csak az a baj, hogy garanciát jelentenek a válásra. A keresztény tanácsok pedig elmaradott, nőgyűlölő gondolatoknak vannak bélyegezve, amelyektől biztos, hogy a feleség elnyomottá és bántalmazottá válik.

Mit is mondhatnék még? Csak az imában bízom. Abban, hogy akiknek valami fekete, sűrű köd szállt az elméjükre és valami igazán komoly, borzasztó ok nélkül váláson gondolkodnak, azok észhez térnek és elkezdik gyakorolni mindazt, amit Isten a feleségeknek tanít, és nem teszik tönkre a férjüket, magukat és a gyerekeiket.

„A bölcs nő felépíti házát, a balga pedig a felépültet is lebontja kezével."

(Péld 14,1)