Egy elvált asszony vallomása
Az alábbi egy valódi levél Debi Pearl Created To Be His Help Meet c. könyvéből. Figyelmeztetésül szolgálhat minden feleségnek.
Kedves Pearlék!
Szeretném megosztani a történetemet, hogy mások tanulhassanak belőle. 52 éves vagyok és 23 éve élek egyedül. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a sorsom. Meg sem fordult a fejemben, hogy a férjem valaha elhagyhat.
Sok hibát követtem el a házasságomban. Mostanában fiatal és idősebb feleségeket is hallok és látok, ahogyan gondtalanul ugyanezeket a hibákat követik el a férjükkel szemben. Magától értetődőnek veszik, hogy a férjük sosem fogja elhagyni őket és sosem fogja benyújtani a válókeresetet. Ez a biztonságérzet mintha feljogosítaná őket arra, hogy számtalan módon szembeszálljanak férjük hibáival, gyengeségeivel és hiányosságaival. Ezt vagy tudatlanságnak vagy pedig Isten feleségekre vonatkozó parancsainak tudatos figyelmen kívül hagyásának látom – esetleg mindkettőnek. Ezért írom le a történetemet, hogy rávilágítsak az igazságra azok számára, akik valóban nem ismerik, és figyelmeztessem azokat, akik ellenszegülnek neki.
Nem tudok felelni mindazért, amiért a férjem a felelős és ami a kötelessége lett volna – ez az ő ügyet Istennel. De ha annak idején tudtam volna azt, amit most tudok Isten feleségekre vonatkozó parancsairól, arról, hogy mire van szüksége egy férfinak, és mit tehetek ezeknek a szükségleteknek a betöltéséért, minden másképp alakulhatott volna.
A dolgok, amelyeket elkövettem vagy elmulasztottam, nem voltak nyilvánvaló, feltűnő cselekedetek. Inkább apró, alig észrevehető, ám mégis jelen lévő megnyilvánulások voltak.
- Amikor a férjem otthon önzően viselkedett, elvesztette a türelmét, esetleg csúnya szavakat használt, majd a templomban jámbornak mutatta magát, bárcsak pozitívan imádkoztam volna érte ahelyett, hogy érzelmileg eltávolodom tőle, és nyíltan kimutatom a cinizmusomat és a belé vetett bizalmam hiányát. Bárcsak nyíltan szeretetet és elfogadást mutattam volna iránta, ahelyett, hogy türelmetlenül várjam, hogy helyesen viselkedjen.
- Amikor elhanyagolta a gyerekeket, nem volt a spirituális vezetőnk és nem vezetett minket úgy, ahogy kellett volna, bárcsak teljesen Istenben bíztam volna, és megtartottam volna az egységet, a tiszteletet, a megbecsülést és az alázatos, bizalommal teli hozzáállást. Bárcsak arra bátorítottam volna a gyerekeinket, hogy tiszteljék az apjukat és imádkozzanak érte ahelyett, hogy a saját mártírkodó hozzáállásom táruljon fel előttük.
- Amikor véleményt mondott valamiről vagy valakiről, bárcsak ne utasítottam volna azt el azonnal és ne éreztettem volna vele, hogy megint téved.
- Amikor gorombán viselkedett, bárcsak csendben maradtam volna és imádkoztam volna érte ahelyett, hogy elmondjam neki, mit gondolok róla és a tetteiről.
- Amikor próbált kiengesztelni egy hibája után, bárcsak ne viselkedtem volna hűvösen, arra játszva, hogy „még jobban szenvedjen” és komolyabban kérjen bocsánatot.
- Amikor pénzt költött, pedig úgy éreztem, hogy nincs rá keretünk, bárcsak csendben maradtam volna és Istenbe vetettem volna a bizalmamat. Bárcsak továbbra is kimutattam volna a bizalmamat iránta, függetlenül a döntéseitől.
- Amikor valamit kért tőlem, de nem volt kedvem megtenni, bárcsak vidáman teljesítettem volna a kérését ahelyett, hogy megbántsam olyannyira, hogy még azt is megbánja, hogy egyáltalán felvetette a dolgot. A makacsság nem olyan tulajdonság, amely vonzó egy férfi számára.
- Amikor szüksége lett volna egy nőre, aki hisz benne, csodálja, elfogadja és támogatja, bárcsak én lettem volna az, aki megadja neki mindezt.
- Amikor azt hittem, hogy ha folyton az orra alá dörgölöm a hibáit – azokat az apró dolgokat, amiket tett vagy mondott –, és kicsit visszafogom az iránta való elismerésemet, az majd megváltoztatja őt, bárcsak valaki félrehívott volna és elmondta volna, mennyire téves az a gondolat, hogy nekem kell nyomást gyakorolnom rá.
- Amikor nem állt ki eléggé egy üzleti ügyben vagy a barátai előtt, bárcsak ne avatkoztam volna közbe a „segítségemmel”.
- Amikor a családja vagy a barátaink társaságában voltunk, és ő egyedül elment valamit intézni, bárcsak ne vettem volna fel a mártír szerepét.
- Amikor nem tudta kimutatni a szeretetét, és emiatt érzelmileg hiányt szenvedtem, bárcsak kitartottam volna, reméltem volna és feltétel nélkül szerettem volna őt ahelyett, hogy belül feladjam és a barátaimhoz vagy a családomhoz forduljak érzelmi támogatásért. Sosem láttam szükségét annak, hogy igyekezzek szerethetővé válni a férjem számára. Azt hittem, hogy automatikusan teljesíteni fogja a férj erkölcsi kötelességét, hogy szeressen engem. Bárcsak elmentem volna „Isten Szépségiskolájába”, hogy teljes értékű nő lehessek.
Telt-múlt az idő, és a házasságunk végül összeroppant a rengeteg hiba, bűn és önzés súlya alatt – mindkettőnk részéről. Egy nap, teljes döbbenetemre, a férjem egyszerűen elhagyott. A gyerekekkel együtt szinte teljes szegénységbe zuhantunk. Már nem érezte a természetes késztetést, hogy oltalmazzon és eltartson minket. Csak a minimális gyerektartást kaptam, ami sosem volt elég. Amikor a házat vagy az autót javítani kellett, alig vagy egyáltalán nem volt pénzünk rá. A dolgok lassan széthullottak. Az emberek segítettek, de senki sem tudta igazán, mit kezdjen egy szétesett családdal.
