Nincs szeretet rend nélkül

Az alábbi írásom a Duo Gladii folyóirat III. évfolyamának 3. számában jelent meg eredetileg.

Ahogy a testet az állandó be- és kilégzés tartja életben, úgy szükséges a lelkünk számára, hogy folyamatosan szeretetet kapjunk és adjunk. Pont ez is az oka annak, hogy a Sátán egyik legerőteljesebb jelszava a szeretetet lett. „Love is love.” Ismerős? A szodómiát szeretetbe csomagolva adja el a gonosz. De szeretet az is, hogy egy nő megöletheti a magzatát, vagy hogy egy szülő engedi, hogy a gyereke „nemátalakító” hormonkezeléseken és műtéteken menjen keresztül. Szeret az az asszony is, aki elhagyja a férjét egy másik férfiért, és szeret az a pap is, aki kiugrik egy nő kedvéért, és azok is, akik muszlim bevándorlók millióit engedik be Európába mint farkasokat a bárányok közé.

A szeretet nevében megannyi erkölcstelenséget és kegyetlenséget elkövettek már és követnek el a mai napig. Ebből is látszik, hogy mi, emberek nem tudunk magunktól jól szeretni. Jót akarunk, szeretni akarunk, boldogságra, szabadságra vágyunk, és ez gyakran családok széthullásába, sőt milliók halálába torkollik.

A katolikus tanítás szerint, mikor ősszüleink, Ádám és Éva fellázadtak Teremtőjük ellen és ettek a tiltott gyümölcsből, értelmük elhomályosult és akaratuk rosszra hajló lett. Azóta csupa tragédia és bűn az élet, és a történelem nem más, mint „(...) hosszú és borzalmas története az embernek, aki megpróbálja, hogy valami más boldogítót találjon Isten helyett.”1 De hogyan lehetnénk boldogok és hogyan élhetnénk szeretetben az Úr nélkül, mikor „A végett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk.”2? Isten nélkül, a megszentelő kegyelem hiányában lelkileg halottak vagyunk, és elhomályosult értelmünk, valamint rosszra hajló akaratunk útmutatásait követve botorkálunk a pokol felé, magunkkal rántva másokat, és akár a szeretet jelszava alatt rombolva mindent, ami szent, szép, jó és igaz.

Casciai Szent Rita (1381–1447) története igazán lenyűgöző. Manapság, mikor megannyi szerelmi házasság felbomlik, ő úgy tudta szeretni a férjét, akihez akarata ellenére ment hozzá, hogy a durva férfi megtért és teljesen megváltozott. Kitől tanult meg Rita így szeretni? A választ abban az egyszerű kérdésben találhatjuk meg, amelyet a férjéhez intézett: „Mindenben engedelmes leszek neked, csak engedj templomba járnom!” Szent Rita Jézus Krisztustól tanult meg szeretni.

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Ezek nem csak szavak. Aki ezt mondta, kora legmegalázóbb kivégzési nemének vetette alá magát és szörnyű kínhalált halt értünk: nem csak szeretteiért, de ellenségeiért is – azokért is, akik a keresztfára szegezték, és minden emberért, aki valaha erre a világra fog születni. Tőle tanult meg szeretni Casciai Szent Rita, ahogy minden más szent is, és egyedül Tőle tanulhatunk meg szeretni mi magunk is. Ő, és egyedül Ő a válasz minden kérdésünkre, vágyódásunkra és gondunkra.

Mit tanít nekünk Jézus Krisztus a szeretetről?

Leginkább azt, hogy nincs szeretet rend nélkül. És ez az a pont, amelyben a diabolikus álszeretet hibádzik. Ugyanis a szeretet nem lehet igazi szeretet, hogyha a szeretetünk tárgyaiban nincsen hierarchia, illetve hogyha ennek a hiearchiának a különböző fokain nem az odaillő személyek és dolgok helyezkednek el. Épp ezért tanít a katolikus Egyház Aquinói Szent Tamás nyomán a szeretetrendről (ordo caritatis).

Krisztus megerősítette azt az ószövetségi tanítást, hogy szeretetünk elsődleges tárgya Isten kell legyen. „Ekkor fölállt egy törvénytudó, hogy próbára tegye, és így szólt: »Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?« Ő ezt válaszolta neki: »Mi van írva a törvényben? Hogyan olvasod?« Az így felelt: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat«. Erre ő így szólt: »Helyesen feleltél! Tedd ezt, és élni fogsz.«” (Lk 10,25) Hogyha valakit vagy valami mást helyezünk az Ő helyére, akkor viszont nem fogunk élni, vagyis nem jutunk a mennybe, mert bálványimádók vagyunk. Mi az imádás? Azt jelenti, hogy nem tudok boldog lenni nélküle, nem tudok élni nélküle. Van, aki számára ez a pénz, más számára a megbecsülés, az egészség vagy épp az a személy, akibe szerelmes. De hogyha nem Isten áll a szeretetünk hierarchiájának a csúcsán, ha nem Ő az, akit imádunk, és ha nem egyedül Őt imádjuk, akkor az életünk olyan, mint a homokra épült ház, hiszen Istenen kívül mindenkit és mindent bármikor elveszíthetünk, és el is fogunk – legkésőbb a saját halálunkkor.

Árpád-házi Szent Margit (1242–1270) egész életének példája arról szólt, hogy Isten kell legyen az első. Királylánynak született, kényelem és gazdagság is lehetett volna az osztályrésze, de ő mégis ragaszkodott a szülei felajánlásához és apáca hivatásához. Két uralkodó is megkérte a kezét, és a pápa bizonyára felmentette volna őt a fogadalmai alól, de mégis kitartott amellett, hogy ő testestől-lelkestől egyedül Istené, és hogy az életének a célja az, hogy vezekeljen a hazáért.

Talán meglepően hangzik, de Isten után magunkat kell szeretnünk. Kevésbé meglepő, ha jól értjük a szeretetet. Mi a szeretet? Az, hogy valakinek a javát akarom, az elsődleges jó pedig a szentté válás és az üdvösség. Mindenekelőtt pedig a magunk üdvösségéért felelünk. Ezen kívül nekünk magunknak kell gondoskodni testi és szellemi jóllétünkért is, nyilván az erkölcs keretein belül. Itt is a rend a fontos: óvnom kell az egészségemet, de Isten az első, így Érte akár meg is kell halnom. A magam üdvössége pedig fontosabb mások üdvösségénél, tehát azon az áron nem téríthetek meg másokat, hogy a nagy lélekmentő tevékenységek közepette elhanyagolom az imaéletemet és így saját üdvösségemet.

Isten és önmagunk után, ha házas hivatásúak vagyunk, a házastársunk következik a szeretet rendjében. Nem a gyerekeink. Nem a szüleink. Nem a barátaink. A házastársunk. A maga egyszerűségében így fogalmazza meg ezt a Biblia: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.” (Ter 2,24)

Úgy gondolom, ez az, ami manapság annyira hiányzik a házasokból, és ami miatt a házasságok hatvan százaléka válással végződik: annak a tudata, hogy ők egy testté lettek. Olyan szoros kapcsolat lett közöttük, mint senkivel mással ezen a földön. A szentségi házasságom révén én még szorosabb egységben vagyok a férjemmel, mint a gyermekeimmel, akik pedig a húsomból és a véremből formálódtak, és bennem fejlődtek közel kilenc hónapig. A gyermekeim kirepülnek majd, de a férjemtől csak a halál választhat el. A férjem a másik felem, a bajtársam, és valamiképpen Krisztus helyettese az életemben. Azáltal tökéletesedhetek Krisztus szeretetében és szolgálatában, ahogy a férjemet szeretem és szolgálom. Megrendítő olvasni, ahogy Szent Pál ezt szavakba öntötte: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. »Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.« Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” (Ef 5,21-33)

Mennyire szomorú, hogy manapság ezt olyan kevés feleség éli meg! A férjükkel szemben keresik a saját önös boldogságukat, ahelyett, hogy közös boldogságra törekednének, sőt elsősorban a férjük boldogságát tartanák szem előtt. Az alárendelődésről pedig már katolikus körökben is kimondták sokan, hogy idejétmúlt, sőt téves dolog. Még a modern Egyház is azt mondja szerencsétlen asszonyoknak, hogy nem kell alárendelődnötök, hanem egyenlőek vagytok a férjetekkel, és ezzel igen gyakran elvágják tőlük a földi és a túlvilági boldogságot. Igen, értékben valóban egyenlőek vagyunk, de hierarchiában nem. Nekünk, házasoknak Krisztus és az Egyház viszonyát kell megélnünk és felragyogtatnunk a világban, de ha egy feleség nem rendelődik alá a férjének, vagy egy férj nem vállalja a vezetéssel járó felelősséget, akkor hogyan valósulhatnának meg rajtuk Szent Pál szavai?

Szent János apostol így ír: „Ha valaki azt mondja: „»Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20) Ez az engedelmességre és a szolgálatra is igaz. Hogyan gondolja egy nő azt, hogy alárendelődik Isten akaratának, akit nem lát és hall, ha még annak se tud és akar alárendelődni, akit lát és hall, vagyis a férjének?

Nem így volt ezzel a már említett Szent Margit nagynégyje, Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231). Végtelenül szerette és tisztelte a férjét. Mai nyelven szólva fülig szerelmes volt belé. Sokan csodálkoznak rajta, hogy tudta összeegyeztetni az Isten iránti szeretetet és a férje iránti lángoló szerelmet. Azonban magam is szerelmes, házas nőként azt tudom mondani, hogy Isten szeretete tanít meg minket igazán szeretni a férjünket, ahogy a férjünk iránti szerelem is nagyban segít abban, hogy Istent igazán szeretni tudjuk, hogyha azt megfelelően, nem bálványimádóan, a férjünket az Úr fölé helyezve éljük meg.

Szent Erzsébet se volt bálványimádó. Amikor a férje hatévnyi boldog házasság után elhunyt, nem fordult el Istentől, nem gyűlölte meg Őt, amiért „elvette” tőle azt, akit annyira szeretett. Épp ellenkezőleg: még inkább belevetette magát Isten szeretetébe és szolgálatába, hiszen most már nem kellett férjére, asszonyi és úrnői kötelességeire tekintettel lennie. Erre utal felkiáltása, mikor megtudta a rossz hírt: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”3 De tanulságos ez a kijelentése is: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte.”4 Szerette a férjét: igen, nagyon szerette, de csak Isten után, ahogy annak lennie kell.

Házastársunk után a gyermekeinket kell szeretnünk. Ez is milyen sok akadályba ütközik manapság, hiszen az anyák inkább foglalkoznak karrierépítéssel, pénzkeresettel vagy különböző szórakozásokkal, mint a gyermekeikkel és otthonukkal. De sokszor még mindenféle jótékonykodás és keresztény szolgálat álcájában is elfordítja a nőket a gonosz azoktól, akiknek testi-lelki jólétével elsősorban kéne törődniük.

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Mt 16,26) – tette fel a kérdést a mi Üdvözítőnk. Hány családanyának tehetnénk fel ezt a kérdést kissé átalakítva: mit használ az embernek, ha a világ összes bűnösének a lelkét megmenti, ha mindenkinek segít bajaiban, de a saját gyerekeit elveszíti, ha a saját gyerekei meggyűlölik Krisztust és az Egyházat, mert úgy érzik, hogy elvették tőlük a szüleiket? Bármilyen fontos politikai, vallási vagy jótékony tevékenységet is folytatunk, az első mindig a saját családunk kell legyen. Legyenek bár olyan politikusnők, akik háromhónapos babájuk mellől visszamennek a parlamentbe dolgozni, nekünk meg kell értenünk, hogy mindenhol pótolhatóak vagyunk, de a gyerekeinknek más édesanyja nem lehet helyettünk. A nagyszülők, óvónők, tanárnők jelenléte is fontos és áldásos, de csakis kiegészítő szerepet tölthetnek be gyermekeink életékben.

Milyen jól tudta ezt Svéd Szent Brigitta (1303–1391), annak a kornak nemes szülötte, amikor még a messzi Északot nem szakította el a protestantizmus az Anyaszentegyháztól. Alig tizenhárom éves volt, mikor férjhez adták, pedig szívében az apácaság vágyát dédelgette. Maga Jézus Urunk nyugtatta meg őt egy látomásban: „Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz – és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl – a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.”5 Brigitta tehát elfogadta hivatását és nyolc gyermeket hozott a világra, akik közül hat érte meg a felnőttkort. Rengeteget jótékonykodott, mégis elsősorban gyermekei nevelésével törődött, Krisztus útmutatása szerint: „Úgy neveld gyermekeidet, hogy az én gyermekeim is legyenek”6 Hogy ez milyen jól sikerült, mutatja, hogy nem csak őt, de egyik leányát, Katalint is oltárra emelte az Egyház.

Amikor gyermekeit felnevelte és megözvegyült, valóra váltotta régi vágyát: szerzetesrendet alapított és Isten prófétanője lett. Jézus általa figyelmeztette a svéd királyt, a pápát és a papságot egyaránt, hogy rossz úton járnak. Ez utóbbiakhoz intézett szavai az Egyház mai válságos helyzetében is érvényesek lehetnek: ,,Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!''7. De volt egy olyan apát, akiről meg így nyilatkozott: ,,A szerzetesek tükrének kellene lennie, és a szajhák feje.''

Brigitta tehát nem csak a szeretetrend betartására, a gondos anyaságra, de arra is jó példát ad nekünk, hogy amennyiben elsősorban a magunk bűneivel és szentté válásával törödűnk, szabad szakítani az Egyház és a lelkek javáért az alázatosság és engedelmesség örve alá bújtatott megalkuvással és langyossággal, akár úgy is, hogy tüzesen kritizáljuk méltatlan világi és egyházi vezetőinket.

A szeretetrend kapcsán kitérnék még egy fontos témára, ez pedig, hogy az Egyháznak milyen a viszonya a nemzetekkel. Lehetséges, hogy egy krisztushívő az idegenekkel szemben előnyben részesítse nemzettársait és a hazáját? Hiszen a Bibliában is olvassuk, hogy Isten előtt nincs zsidó vagy görög – a kereszténység tehát ellene van a nemzeti büszkeségnek és különbségtételnek?

Megannyi nagy hazafi szentet sorolhatnék fel, de elégedjünk csak meg egy francia parasztlánnyal, Jeanne d’Arc-kal, vagyis Szent Johannával (1412–1431), aki kivívta Franciaország szabadságát az angol uralommal szemben. Vajon ha Krisztus egy nemzeteket eltörölni vágyó hippi vagy ősbolsevik lenne, ahogy Őt a baloldaliak szeretik bemutatni, miért küldött volna szenteket és angyalokat Johannához, hogy általuk megkérje, szabadítsa fel hazáját az angol uralom alól?

Az ő életpéldáján kívül szeretnék még Bangha Béla jezsuita atya szavaival is válaszolni arra a felvetésre, hogy a katolikus hit nemzetellenes lenne és el akarná törölni a nemzetek és országok közötti különbségeket, határokat: „Esztelen beszéd. Igaz, a kereszténység nem emeli Isten helyébe a nemzetet. Ám éppen azzal, hogy a polgárokat Isten félelmére, lelkiismeretességre, hűségre, becsületre, önzetlenségre s szeretetre neveli, teszi a nemzetnek is a legjobb szolgálatokat. Ezért is van hogy a nemzet legnagyobb fiai mindig vallásos és komoly keresztények voltak.”8.

Szabad tehát a hazát és a nemzetet szeretni és előnyben részesíteni, sőt kell. Mi nem vagyunk Isten, hogy mindenkit egyformán szeressünk és mindenki javát egyformán munkáljuk. Ha magyarok vagyunk, a magyar nemzet és a magyar haza gyarapodásán kell dolgoznunk az igazságosság keretein belül. Papp Miklós görögkatolikus atyát idézem: „(…) előbbre való a honfitársam, akit megillet az előny például a munkahelyteremtésben. Ugyanahhoz a nemzeti nagycsaládhoz tartozunk, ezért közelebb áll hozzám, mint egy idegen, aki viszont a saját otthonában élvez elsőbbséget.”9. Azt a tényt is érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy az utolsó ítéleten nem csak mint egyének leszünk mérlegre téve, hanem mint magyarok is, és az egész magyar nemzetnek számot kell majd adnia arról, hogy miképpen szolgálta Istent.

A hazaszeretetben is ez tehát a jelszó: rend. Ha Istent szeretem, nyugodtan szerethetem a nemzetemet is, és hogyha Istent szeretem jobban, akkor a nemzetemet is jobban szeretem, mert a helyén kezelem: sem fontosabbnak, sem kevésbé fontosnak nem tartom annál, mint ami.

Minket, nőket valószínűleg nemigen kell arra tanítani, hogy szeressünk. De arra minden bizonnyal kell, hogy egyfajta érzelgős egyenlősdi helyett a szeretetünkben rend uralkodjon, mégpedig Krisztus tanításán alapuló rend. Bízom benne, hogy ezeknek a kiváló középkori szent nőknek a példája ki tud minket okítani abból, hogyan szeressük jól Istent, magunkat, a férjünket, a gyermekeinket és a hazánkat egyaránt.

1 C. S. Lewis: Keresztény vagyok!, 57. o. (Szent István Társulat, 1993)

2 Római Katolikus Kis Kathekizmus, 17. o. (Szent István Társulat, 1927)

3 Árpádházi Szent Erzsébet (Diós István: A szentek élete)

4 uo.

5 Szent Brigitta szerzetesnő, Európa társvédőszentje (Magyar Kurír)

6 uo.

7 Svéd Szent Brigitta (Diós István: A szentek élete)

8 Bangha Béla SJ: Világnézeti válaszok (Pázmány, 1940) 

9 Papp Miklós: A szeretet rendje (Új Ember)

Kép: Szűz Mária szent nőkkel körülvéve, ismeretlen flamand mester műve 1488-ból