Címkék

Szedevakantizmus – korunk egyik lelki torzulása


A Sátán kedvenc elfoglaltsága, hogy a pokolra igyekszik juttatni minket. Naivan azt hihetnénk, hogy ennek az az útja, hogy mindenféle látványos erkölcstelenségekbe esünk. De ne higgyük ezt! Lehet valaki minden vasárnap vagy akár hétköznapokon is templomba járó, naponta órákig imádkozó, a világ szemében tiszta erkölcsű személy, attól még megeshet, hogy a Gonosz csapdájában van. Ezt mutatja a farizeusok példája a Bibliában vagy különböző buzgó eretnekek esete a kétezeréves egyháztörténelem során (pl. flagellánsok, janzenisták stb.). Nem csak liberális irányba lehet letérni a helyes útról, hanem konzervatív irányba is.

Úgy gondolom, a szedevakantizmus nem más, mint egyfajta konzervatív irányba való letérés a helyes útról. Persze a konzervatív ez esetben ügyetlen kifejezés, de bizonyára érthető, mire gondolok. Buzgó, hagyományhű katolikusokat érint ez a probléma általában, és az a tapasztalatom, hogy háromféle komoly lelki betegség az indítója annak, hogy valaki szedevakantista lesz. A bejegyzésem célja ezeknek a betegségeknek a bemutatása annak érdekében, hogy aki magára ismer, a lelki gyógyulás útjára léphessen és visszatérhessen a katolikus Egyházba.

Miért lesz tehát megfigyeléseim szerint valaki szedevakantista?

1. Kínzó pesszimizmus

Képzeljük el, hogy valaki éveken át naponta olvassa az egyházi híreket, nézi a minden botrányt bemutató youtube-csatornákat, rendszeresen szembesül a saját püspöke, papja, hittestvérei eretnek kijelentéseivel, gátlástalanul elkövetett bűneivel, a liturgikus abúzusokkal. Elsősorban pedig azzal, hogy a jelenlegi pápával milyen súlyos problémák vannak.

Érthető, hogy ettől olyan harag és szomorúság gyülemlik fel benne, hogy egy idő után belekeseredik az illető és azzal könnyít a lelkében lévő feszültségen, hogy a jelenlegi pápát vagy a II. vatikáni zsinat óta regnáló pápákat hamisaknak nyilvánítja.

Mi a megoldás?

Be kell fejeznünk az ilyen hírek, videók fogyasztását. Rendben, tájékozódtunk, tudjuk, mi a baj az Egyházban, innentől kezdve teljesen felesleges minden egyes negatívumról értesülnünk és nap mint nap ezekkel idegesítenünk és szomorítanunk magunkat. Igyekezzünk a saját életünkre, feladatainkra koncentrálni, jó dolgokat olvasni, hallgatni (Biblia, szentek írásai, hagyományhű papok tanításai).

Lássuk meg azt is, hogy nem minden rossz a mai Egyházban. Tartózkodjunk az olyan túlzásoktól, hogy a Novus Ordo érvénytelen, sőt a zsinat óta minden pap- és püspökszentelés és így szentmise is az. Ez egy olyan szellemi-lelki lejtő, amelyen nem érdemes leszánkázni, mert a totális bizalmatlanságba és kétségbeesésbe torkollik.

Ne (csak) a neten éljünk katolikus közösségi életet! Csatlakozzunk helyi egyházi közösségekhez. Lássuk meg, hogy Novus Ordora járó hívek közt is sok a valódi keresztény, a szentségre törekvő személy.

Végül pedig nyugodjunk meg abban a tudatban, hogy attól, hogy elfogadjuk a pápát, a tévtanításait nem kell.

2. Aggályos lelkiismeret

Vannak olyanok is, akik attól félnek, hogy bűnt követnek el, ha hamis pápá(ka)t ismernek el pápának. Aggódnak, hogy majd Isten számon kéri tőlük, miért ismerték el a pápát pápájuknak, ha kiderül, hogy nem is volt az.

Erre azt tudom mondani, hogy Isten nem várja el tőlünk, hogy megítéljük, egy pápa valódi-e vagy sem. Nem kell, hogy erről legyen véleményünk. Ha a bíborosok elfogadnak valakit pápának, nekünk is ezt kell tennünk. Ha a pápa eretnek, az ő felelősségük számon kérni és lefolytatni a megfelelő procedúrát ezzel kapcsolatban.

Egyébként is voltak olyan érdekes esetek az Egyházban, hogy az adott legitim pápát meg az ellenpápát is szentté avatták. Vagy éppen a klarissza rend megreformálója, Szent Koléta is tévedésből az ellenpápát támogatta a maga korában, mégis a mennybe jutott, sőt az Egyház az oltárra emelte.

Ami a mi felelősségünk, hogy az adott pápa téves tanításait és törekvéseit elfogadjuk-e vagy sem, pl. támogatjuk-e (sőt gyakoroljuk) az újraházasodottak áldozását vagy épp a hagyományos mise elleni fellépést. Ahogy már fentebb írtam, ezeket elutasíthatjuk úgy is, hogy közben a pápát elfogadjuk legitim egyházfőnek.

Az aggályoskodóknak tehát azt tudom javasolni, hogy nyugodjanak meg, a pápa legitimitásának megítélése nem az ő vállukat nyomja, időpazarlás ezzel foglalkozni és emiatt görcsölni.

3. Vallási gőg

Azt hiszem, a három közül ez az, ami igazán komoly bűn. Az első két állapot inkább betegség.

Gipsz Jakab, a panelház ötödik emeletének nappalijában manifesztálódó ikeás fotelben ücsörögve és az okostelefonját nyomkodva úgy gondolja, hogy rendkívül tisztán látja az Egyház helyzetét, a világvége eljövetelének idejét, a pápa megválasztásának körülményeit és az ő legitimitását. Nem nyomasztja mindez lelki teherként, ó, nem. Egyenesen felvillanyozza, hiszen egyértelműnek tartja, hogy nem csak dolga megítélni a pápaválasztás érvényességét, de képes is rá, hiszen ő minden vallási és erkölcsi kérdésben tisztán lát, neki ehhez érzéke van. Ő egy különleges hívő. Mert látja. Mert tudja. Mert érzi.

Olyasmi, hogy nincs meg hozzá a teológiai és egyházjogi tudása, fel se merül benne. Ahogy az se, hogy nem volt ott. Vagy épp, hogy ő csak egy laikus. Vagy hogy esetleg a Sátán simán félre tudja vezetni. Nem, vele ilyen nem történhet meg, mert ő a tisztánlátó, aki a pápát elismerő birka tömeg felett áll spirituálisan.

Az ilyen ember súlyos vallási gőgben szenved. Sokkal többnek képzeli magát, mint ami. Emiatt egyrészt lenézi a többi hívőt, másrészt pedig, mivel egy kicsit sem bizalmatlan a saját itéletével szemben, a Sátán az orránál fogva tudja vezetni, mert minden tőle jövő benyomást is tévedhetetlennek képzel, hiszen azt ő érzi, a tisztánlátó.

Ennek a szedevakantista-típusnak az egyik alfaja a magánkinyilatkoztatás-fanatikus, amit most nem fejtek ki jobban, mert itt már írtam róla.

Mi a megoldás a vallásos gőgre?

Az alázat. Az, hogy nem hiszem magam különlegesnek, mások felett állónak. Nem hiszem azt magamról, hogy tévedhetetlen hitérzékem van és tökéletes vagyok a lelkek megkülönböztetésében. Hogy nem fogadom el rögtön a vallásos benyomásaimat (sem). Kikérem nálam bölcsebbek és tanultabbak véleményét. Sőt leteszek arról, hogy mindenről véleményt alkossak és azt ki is nyilvánítsam.

Tulajdonképpen ez a kulcs: nem kell, hogy mindenről tudjak és mindenről véleményt formáljak, ami az Egyházban zajlik, különösen, ha nem rám tartozik a kérdés és olyan bizonytalan, mint a pápai szék kérdése.

Természetesen dolgunk a lelkek megkülönböztetése, a bűn és a tévedés elítélése. Ahogy személyekről is mondhatjuk, hogy ez vagy az, amit tesznek vagy mondanak, bűnös, téves.

Azonban abba is érdemes belegondolni, hogy mekkora felelősségünk van. Nem a pápa legitimitásának a megítélésében, hanem abban, hogy egyrészt rágalmazunk-e másokat, másrészt hogy hiszterizáljuk-e a többi hívet.

Rágalmazás: belegondolnak-e a szedevakantisták abba, hogy mi van akkor, ha a legitim pápát antikrisztusozzák vagy vadállatozzák le? Vagy legalábbis mondják azt róla, hogy nem is az igazi pápa? Lehet és kell is kritizálni a pápát akkor, ha olyasmit tesz vagy hirdet, ami a hittel ellentétes. De egészen más tészta az antikrisztusnak kikiáltani vagy elvitatni a pápaságát.

Hiszterizálás: mi van, ha a jelenlegi pápa az igazi pápa, és nem ő az antikrisztus, és nem is jön el hamarosan a világvége? Akkor tulajdonképpen a lelkemen szárad, hogy ezeket a nézeteket terjesztve egy rakás embert tévedésbe ejtettem és hisztérikussá tettem teljesen feleslegesen, mert senkit sem akadályoz a mennybe jutásban az, ha elfogadja a pápát pápának. Vagy mi van akkor, ha elhitettem egy csomó katolikussal, hogy érvénytelen a Novus Ordo, sőt a pápát említő hagyományos misék is, sőt az újrítusú püspök- és papszentelések is.

Szent Jakab apostol bölcsen írja: „Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy így súlyosabb ítéletet veszünk magunkra.” (Jak 3,1)

Ugyan miért akarnánk magunkra vonni annak a terhét, hogy megítéljük, legitim-e a pápa, a misék, a papszentelések, és mikor jön el a világvége, és másokat is befolyásolunk ebben? Inkább örüljünk neki, hogy ez nem a mi dolgunk.

Mindent összefoglalva azt gondolom, hogy a legkatolikusabb álláspont az, hogy elfogadjuk azokat a pápákat, akiket a püspökeink kollektíven elfogadtak, elfogadnak. Ennél bővebben pedig nem foglalkozunk a témával. Így lehetünk alázatos és egészséges lelkű katolikusok.

Végül pedig szeretném felhívni a figyelmet a magyarországi szedevakantistákra, hogy ne kövessük őket és ne essünk a tévedéseikbe:
Természetesen az ezeken az oldalakon található régi katolikus anyagok jók, de az újakat ne olvassuk, ha éplelkűek és katolikusok akarunk maradni.
Címkék: