Súlyos terhek, amelyek ateistává tesznek

Írta: Trent Horn

A 2007-es A köd (The Mist) című horrorfilmben (amely egy 1980-as Stephen King-novellán alapul) egy csapat kisvárosi lakos Maine államban csapdába esik egy élelmiszerboltban, amelyet egy olyan sűrű köd vesz körül, amely – mint később kiderül – tele van szörnyekkel. A történet legkellemetlenebb szörnye azonban néhány, a boltban tartózkodó városlakó, akik a rémálom előrehaladtával egyre inkább elvesztik a józan eszüket.

Az egyikük egy vallási fanatikus, Mrs. Carmody, aki hiszi, hogy a köd Istennek az emberiség bűnei miatti haragját jeleníti meg. Egy ponton azt mondja, hogy a szörnyeket azért küldték, mert az ember szembement Isten „réges-rég tiltott szabályaival” annak révén, hogy „járt a Holdon”, „szétválasztotta az atomjait”, valamint az „őssejtekkel” és az „abortuszokkal”.

Amikor először láttam a filmet, hangosan nevettem rajta (a horrorelemek ellenére), mert olyan elszállt karikatúrája volt a keresztényeknek... legalábbis általánosságban véve. De tekintve a keresztények számát a világon, nem állíthatom, hogy nincsenek olyanok, akik szerint az atommaghasadás és a holdraszállások sérti Isten törvényét. Úgy értem, hogy pl. az 1984-es Gumiláb (Footloose) című film (részben) egy oklahomai város igaz történetén alapult, amely nem engedélyezte a táncot (mert sok lakos sátáninak tartotta), amíg egy csapat középiskolás 1979-ben rá nem vette a városi tanácsot, hogy megszavazza az engedélyezését.

Ezek a filmek jutottak eszembe, amikor a Redditen olvastam egy bejegyzést, amelynek szerzője hálás volt, hogy elhagyta a kereszténységet, mivel most már „szabaddá” vált mindenféle szexuális tevékenység folytatására, amelyet az egyháza erkölcstelennek bélyegzett. Nos, ez egy eléggé elcsépelt történet a hit elhagyásáról, de valami más, amit a posztjában írt, felkeltette a figyelmemet.

Azt mondta, hogy szexuális kalandokba bocsátkozott, miközben alkoholt ivott, világi zenét hallgatott és természettudományos könyveket olvasott. Ez egy apró részlet, amely talán nem bírt nagy jelentőséggel ennek a posztolónak a hitehagyásában, de azt hiszem, ez egy közös vonás sok más hitehagyással. Konkrétan olyan tanításokról vagy gyakorlatokról van szó, amelyek az embereket arra kötelezik, hogy a józan ész ellenében cselekedjenek, vagy arra, hogy olyan erkölcsi terheket hordozzanak, amelyeket ránk helyezni Krisztusnak soha nem állt szándékában. Ez mind a fundamentalista protestánsok, mind a szélsőségesen tradicionalista katolikusok körében előfordul, akik azt mondják, hogy nem lehetsz jó keresztény, ha te is:

• hiszel az evolúció biológiai elméletében,
• meztelenséget tartalmazó filmeket nézel,
• profán dalokat hallgatsz, 
• olyan könyveket olvasol, amelyek mágiát vagy varázslást írnak le.

(És a lista folytatódik és folytatódik és folytatódik...)

E „súlyos terhek" közül néhány csak a protestánsokra jellemző, például az, hogy bármilyen mennyiségű alkohol fogyasztása bűn. Mások kifejezetten katolikusok, mint például az, hogy a katolikusoknak kötelező imádkozniuk a rózsafüzért – sőt, minden egyes nap imádkozniuk kell. De mindegyikben közös, hogy egy lelkileg egészséges gyakorlat egészségtelenné válik, mikor mindenki számára kötelezővé teszik.

Egyesek például olyan mértékben szenvednek szexuális kísértésektől, hogy úgy döntenek, nem néznek olyan filmeket (vagy még csak nem is néznek meg klasszikus művészeti alkotásokat), amelyekben bármilyen meztelenség látható, még akkor sem, ha az rövid és ízléses. Ebben a tekintetben olyanok, mint azok, akik annyira küzdenek az alkoholizmussal, hogy egyetlen cseppet sem ihatnak. A kísértéssel harcoló emberek számára dicséretes, hogy olyan határt szabnak, amely megakadályozza őket abban, hogy romboló magatartást tanúsítsanak. Az is dicséretes, ha valaki lelki hasznot merít az olyan jó gyakorlatokból, mint a napi rózsafüzér.

Ezek a jó gyakorlatok azonban destruktívvá válhatnak, ha mindenki számára kötelezővé teszik őket, mert nem mindenki profitál belőlük. Az embereket neurotikussá, legalistává és skrupulózussá tehetik, akik mindig a bűnök miatt aggódnak, ahelyett, hogy egyszerűen csak élveznének egy pohár bort egy klasszikus művészeti galériában. És ha valaki tévesen azt hiszi, hogy ezek az ésszerűtlen, általánosító szabályok a keresztény hit megkérdőjelezhetetlen részei, akkor lehet, hogy úgy dönt, hogy le kell ráznia magáról a hitet is, amit szintén ésszerűtlennek vél.

Ez sajnos egy olyan mintázat, amely az Egyházban a megalakulása óta jelen van.

Szent Pál annyira dühös volt a zsidókeresztényekre, akik azt követelték, hogy mindenki metélkedjen körül, mert csak így üdvözülhet, hogy szónokiasan azt javasolta, heréljék ki magukat teljesen, ha már annyira fontos számukra a körülmetélés (Gal 5,12). Urunk pedig azok miatt búslakodott, akik kiégtek a farizeusok legalizmusa miatt, azok miatt, akik „súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók megmozdítani azokat.” (Mt 23,4)

Amikor tehát az emberek arról beszélnek, hogy miért nem keresztények, akkor oda kell figyelnünk arra, nem vallanak-e téves nézeteket arról, hogy mi is a kereszténység. Bizonyos esetekben azt mondhatod: „Igen, ha ezt tanítaná az Egyház, én sem lennék katolikus!” Ilyenkor aztán megmutathatod, hogy – amint azt Fulton Sheen egyszer emlékezetesen megjegyezte: „Az Egyesült Államokban nincs száz ember, aki gyűlöli a Katolikus Egyházat, de milliók vannak, akik gyűlölik azt, amit tévesen a Katolikus Egyháznak tartanak.”

A fenti írás Trent Horn katolikus teológus The Heavy Burdens that Create Atheists c. írásának fordítása.