Bűn egy feleségnek házon kívül dolgoznia?

Olvasok egy könyvet, amit egy hétgyerekes, amerikai hagyományhű katolikus nő írt, a címe: Ask Your Husband, és nagyon élvezem. Nem azért, mert olyan jó könyv – épp ellenkezőleg. Pont amiatt élvezem ennyire, mert elgondolkodtat mindaz révén, amivel nem értek egyet, és önvizsgálatra sarkall.

A szerző, Stephanie Gordon időnként elég arrogáns és összevissza stílusban értekezik mindenféle dologról, amiről én is szoktam (házasság, anyaság, házimunka stb.), és a sok helyes megállapítása mellett sajnos olyan állításokat is tesz az Egyház tanításáról, amelyek nem állják meg a helyüket. Mindezeket főleg különböző pápai dokumentumokra alapozza, amelyeket úgy magyaráz félre, hogy az jöjjön ki belőlük, hogy egyedül akkor lehet valaki jó katolikus feleség és anya, hogyha pontosan úgy él, ahogy ő.

Azt hiszem, a legdurvább állítása az, hogy egy feleség ne dolgozzon házon kívül – ráadásul azt mondja, hogy ez nem az ő magánvéleménye, hanem az Egyház tévedhetetlen tanítása.

Olvasva a felhozott egyházi megnyilatkozásokat, úgy tűnhet, igaza van. Aztán az ember elkezd gondolkodni, szöveget értelmezni, történelmi kontextusba helyezni a különböző megnyilatkozásokat, illetve elolvas más egyházi dokumentumokat is, és rájön, hogy a szerző erősen ferdít.

Ha elolvassuk az általa hivatkozott szövegeket, akkor láthatjuk, hogy az Egyház nem azt tanítja, hogy egy feleség ne dolgozzon házon kívül, hanem azt, hogy:

– az lenne az ideális, ha egy férj el tudná tartani a családját, vagyis egy feleség se lenne rákényszerítve arra, hogy házon kívül dolgozzon;

– ha dolgozik, azt úgy tegye, hogy ne legyen az elsődleges hivatása (feleség, anya, háziasszony) kárára.

A jelenlegi Katolikus Katekizmus (1997) nem írja, hogy egy feleség vagy egy anya nem dolgozhat házon kívül. Gordonék ezert a Tridenti Kátéra (1566) hivatkoznak.

„Fő gondjok legyen továbbá gyermekeiket vallásosan nevelni, és a házi dolgokról szorgalmatosan gondoskodni. Otthon örömest tartózkodjanak, hacsak szükség nem kényszeríti őket kimenni, és ezt soha se tegyék a férj engedelme nélkül.”

Itt én nem azt látom, hogy egyetlen gondjuk legyen a gyereknevelés és a háztartás vezetés, hanem azt, hogy fő (vagyis elsődleges) gondjuk az legyen. Aztán ne menjenek el otthonról, hacsak nem szükséges – vagyis ha nincs rá jó okuk. Nyilván ide-oda csavarogni, kirakatokat nézegetni, feleslegesen eljárkálni otthonról és ezért elhanyagolni azt, nem normális dolog. De munka miatt, amibe a férjünk is beleegyezett – sőt talán ő kért meg rá – házon kívül lenni... én nem látom azt, hogy ezt tiltaná a katekizmus. Arról nem is beszélve, hogy ez egy XVI. századi szöveg. Teljesen más volt akkor egy otthon, egy háztartás és úgy egyáltalán a munkaerőpiac vagy a lehetséges foglalkozások, mint most.

Menjünk tovább. XI. Piusz ezt írja a Casti connubiiban (1930):

„(...) a társadalmi szabadság a nőt elvonja a háztartástól, a gyermekek és a család ápolásától, hogy azokkal mitsem törődve saját hajlamának szabadon élhessen, és közügyekkel foglalkozzék vagy közhivatalt vállaljon.

Ámde ez a nőnek nem igazi felszabadítása és nem is az az észszerű és méltóságteljes szabadsága, mely a keresztény nő és feleség magasztos állásának kijár. Inkább a nőiesség és az anyai méltóság megrontása, s az egész család felforgatása, mellyel a férj a feleségét, a gyermek anyját, a ház és a család állandó éber őrét veszíti el.”

Ebből láthatjuk, hogy itt a pápa azt ítéli el, ha közügyek vagy közhivatal vállalása miatt egy nő mit sem törődik a családdal és a háztartással, nem önmagában azt, ha egy nő társadalmi ügyekkel foglalkozik vagy dolgozik.

Persze lehetne azt mondani, hogy az állandó, éber őr azt jelenti, hogy egy nő mindig otthon van, de akkor ne menjen el vásárolni, vagy látogatóba egy barátnőjéhez, sőt misére se. Logikus, hogy a pápa nem gondolhat arra, hogy állandóan a négy fal között kell tartózkodnia egy anyának. Természetesen az bölcs dolog lehet, ha egy nő az otthonához minél közelebb vállal munkát, hogy ha valami miatt haza kell mennie (pl. belázasodott a gyereke az óvodában/iskolában), mihamarabb megtehesse.

Fontos még megemlítenem, hogy ugyanezen enciklikában a pápa elismeri, hogy szükséges a társadalmi változásokhoz a feleségek jogait hozzáigazítani – de úgy, hogy figyelembe vegyük a női természet sajágosságait, ill. az első maradjon a család:

„Ahol pedig a férjezett nőnek társadalmi és gazdasági helyzete a megváltozott viszonyok miatt bizonyos változásokat követel, az államhatalom feladata a kor szükségleteihez és követelményeihez megfelelően alakítani a nő polgári jogait, mindig ügyelve arra, amit a nő sajátos természete, a tisztességes erkölcs, a család közjava követel; ügyelve a család lényegi rendjére, amelyet az emberinél magasabb isteni tekintély és bölcsesség szervezett meg, ennélfogva sem állami törvény, sem magánakarat meg nem másíthatja.”

A Quadragesimo annoban (1931) így ír a pápa:

„Az anyák elsősorban otthon és a ház körül dolgozzanak, a család életével törődjenek. Nagyon rossz és minden erővel megszüntetendő az a gyakorlat, hogy a családanyák az apa alacsony fizetése miatt házon kívüli kereső foglalkozás vállalására kényszerülnek, elhanyagolva emiatt sajátos feladataikat, különösen a gyermeknevelést. Minden erőfeszítést meg kell tenni tehát azért, hogy a családfők elegendő fizetést kapjanak, vagyis annyit, amennyi az egész család szükségleteinek kielégítésére elegendő.”

Itt sem az van, hogy csak otthon és ház körül dolgozzanak, hanem az, hogy elsősorban. És nem is az, hogy rossz, ha egy feleség dolgozik hazon kívül, hanem az, hogy ha anyagi okokból dolgozni kényszerül úgy, hogy amiatt kénytelen elhanyagolni a gyerekeit és a háztartást, az súlyos probléma. Ha egy nő nem kényszerből, ill. nem a háztartást és a gyerekeit elhanyagolva dolgozik, az nem rossz, nem bűn. Sajnos Mrs. Gordon katolikus létére Luther Márton nyomdokaiban járva minden szövegbe kizárólagosságot vizionál, hogy azokat a saját elméletéhez igazítsa ahelyett, hogy az Egyház engedelmes leányaként az elveit szabná annak tanításához.

XII. Piusz az alábbi megállapításokat teszi (A nők kötelességei a társadalmi és politikai életben, 1945):

„Itt van a feleség, aki azért, hogy növelje férje jövedelmét, szintén elmegy dolgozni egy gyárba, és távolléte alatt az otthon elhanyagoltá válik. Az egyébként is már elég sivár és szűkös ház még elhagyatottabbá válik a gondozás hiánya miatt. A családtagok különböző órákban, különböző városrészekben dolgoznak, és alig találkoznak egymással, még a főétkezésre vagy a nap végén a pihenésre sem, nemhogy a családi imádságra. Mi marad a családi életből? És milyen vonzereje van ennek a gyerekek számára?”

Láthatjuk, itt se a házon kívüli munkával van a baj, hanem azzal, ha a munka miatt a nő elhanyagolja az otthont, valamint ha olyankor dolgozik, amikor a férje és a gyerekei otthon vannak, és emiatt jószerivel nem is találkoznak. Ha egy nő abban az időszakban dolgozik valamennyit házon kívül, amikor a szerettei nincsenek otthon, az egészen más kategória.

Szent XXIII. János pápánál olvashatjuk (Pacem in terris, 1963):

„18. Ha figyelmünket a gazdasági vonatkozású területre fordítjuk, világos, hogy itt a természetjog alapján nemcsak az illeti meg az embert, hogy munkalehetősége legyen, hanem hogy munkáját szabadon vállalja.

19. De ilyen jogokkal együtt jár az a jog is, amely megköveteli, hogy az ember oly feltételek mellett végezhesse munkáját, amelyek sem testi erőit, sem erkölcsi épségét nem csorbítják, sem az ifjúság jogos fejlődésének nem ártanak. Ami pedig a nőket illeti, oly körülmények közt kell számukra munkalehetőséget nyújtani, melyek mind a feleség, mind az anya mivolt követelményeivel és kötelességeivel összeférnek.”

Nekem ezek alapján sem tűnik úgy, hogy minden esetben bűn lenne dolgoznunk, hacsak nem állítjuk, hogy házon kívül minden anya esetében lehetetlen az ilyen körülmények megteremtése, ami a mai munkalehetőségeket áttekintve belátható, hogy helytelen kijelentés lenne.

Szent II. János Pál pápától hosszabban idézek (Laborem exercens, 1981):

„A munkabér és a család

Az igazságosság ezen bizonyítéka elsősorban a családot érinti. Egy felnőtt személy, aki családért felelős, akkor részesül munkájáért az igazságos díjazásban, ha az elegendő ahhoz, hogy családot alapítson, méltó módon fenntartsa és biztosítani tudja annak jövőjét. Ilyen bérezés akár az ún. családi bér által valósítható meg – azaz olyan bérrel, amit a családfő kap munkája fejében, s ez elegendő az egész család szükségleteire úgy, hogy a feleség nem kényszerül otthonán kívül munkát vállalni –, akár más szociális juttatások révén, mint családi pótlék, vagy az anyának adott fizetés által, aki kizárólag a családnak szenteli magát. E szolgáltatásoknak meg kell felelniük a tényleges szükségletnek, azaz a családtagok számának mindaddig, amíg nem nőnek fel annyira, hogy méltó módon felelősséget vállalhassanak a tulajdon életükért.

A nők anyai hivatásának védelme

90. A tapasztalat bizonyítja, hogy fáradoznunk kell az anyai feladat társadalmi újraértékeléséért, a vele járó fáradozás megbecsüléséért, s annak belátásáért, hogy a gyermekeknek szerető gondoskodásra van szükségük, hogy felelős személyiséggé tudjanak fejlődni; erkölcsileg és vallásilag éretté és pszichológiailag kiegyensúlyozottá válhassanak. Becsületére fog válni a társadalomnak, ha lehetővé teszi az édesanyának – anélkül, hogy szabadságában akadályozná, pszichológiai vagy gyakorlati megkülönböztetéssel sújtaná honfitársnői színe előtt –, hogy egyedül a gyermekek gondozásának és nevelésének szentelje magát az életkoruknak megfelelő szükségletek szerint. A társadalom és a család szempontjából, ha az édesanya kénytelen elhagyni e feladatát azért, hogy kereső foglalkozást űzzön otthonán kívül, lehetetlenné vagy nehézzé válik a gyermekek megfelelő felnevelése.

A nő igazi előléptetése: természetének megfelelő hivatásának megbecsülése

91. Ebben az összefüggésben hangsúlyoznunk kell, hogy az egész munkafolyamatot tágabb értelemben úgy kell megszervezni, hogy alkalmazkodjék az egyes személyek igényeihez és életformájához, mindenekelőtt családi életéhez, figyelembe véve nemüket és életkorukat. Tény ugyanis, hogy sok társadalomban az asszonyok az életnek szinte minden területén dolgoznak. Azonban az a helyes, ha sajátos adottságaiknak megfelelő munkát végezhetnek – minden hátrányos megkülönböztetés nélkül, s anélkül, hogy kizárnák őket olyan munkakörökből, melyeknek betöltésére alkalmasak –, de úgy, hogy tiszteletben tartják családi törekvéseiket, s azt a különleges szerepet, amely a társadalom felépítésében a férfi mellett megilleti őket. A nő igazi kibontakozása olyan munkaszervezést igényel, hogy előbbre jutásáért ne kelljen sajátos női mivolta elhagyásával fizetnie, vagy hogy ne károsodjék a családja, amelyben mint édesanyának helyettesíthetetlen szerepe van."

II. János Pál pápa, ahogy olvashattuk, megerősítette az előző pápák tanítását, azt tartva ideálisnak, ha egy férfi el tudja tartani egy fizetésből a családját, ill. ha egy anya úgy dolgozik, hogy az illik női mivoltához és nem akadályozza családanyai hivatása teljesítésében. Az is fontos, hogy a pápa megjegyzi, más a gyerekek igénye életkoruk szerint: nem ugyanaz tehát, ha pl. egy anya egy 1,5 éves vagy iskolás gyerekek mellől megy el dolgozni.

XVI. Benedek pápa még bíboros korában így írt erről a témáról (Levél a katolikus Egyház püspökeihez a férfi és a nő együttműködéséről az Egyházban, 2004):

„E tekintetben nem szabad elfelejteni, hogy e két tevékenység – család és munka – közötti kölcsönhatás a nők esetében más jellemzőkkel bír, mint a férfiak esetében. A munka szervezésének és a munkaügyi törvényeknek a családos nők feladataiból eredő követelményekkel való összehangolása kihívást jelent. A kérdés nem csupán jogi, gazdasági és szervezeti; mindenekelőtt mentalitás, kultúra és tisztelet kérdése. Valóban, szükség van a nők családon belüli munkájának igazságos értékelésére. Ily módon azok a nők, akik szabadon szeretnék, az otthoni munkájuknak teljes mértékben szentelhetik idejüket anélkül, hogy a társadalom megbélyegezné vagy anyagilag büntetné őket, míg azok, akik más munkát is szeretnének végezni, megfelelő munkarend mellett tehetik meg ezt, és nem kell választaniuk a családi élet feladása vagy az állandó stressz elviselése között, amely negatív következményekkel járna saját egyensúlyukra és a család harmóniájára nézve. Amint II. János Pál írta: »a társadalom érdeméül szolgál, ha lehetővé teszi az anyának – szabadságának korlátozása, pszichológiai vagy gyakorlati diszkrimináció nélkül és anélkül, hogy más nőkhöz képest büntetné –, hogy gyermekeiről gondoskodjon és nevelésükre összpontosítson, figyelembe véve azok életkorától függően változó szükségleteit.«”

Ő is – Szent II. János Pál pápát is idézve – azt hangsúlyozza, hogy teljesen rendben van, ha egy anya nem dolgozik, de az is, ha igen, amennyiben az nincs családanyai hivatása kárára, és arra is rámutat, hogy más egy apa és egy anya feladata a családban. Azt is fontos megfigyelnünk, hogy nem azt írja a pápa, hogy egy anya csak kényszerből dolgozhat, hanem akkor is, ha egyszerűen csak „szeretne”.

A pápai megnyilatkozások elemzése után hadd mondjam el, mennyire érdekesnek tartom hogy Stephanie teljesen rá van fixálódva arra, hogy ha egy feleség dolgozik, otthon tegye. Ha ő otthon a szabadidejében ír egy könyvet, az rendben van. De ha egy nő elmegy öt utcával arrébb pár órára dolgozni abban az időintervallumban, amíg a gyerekei óvodában, iskolában vannak, az bűn, akkor is, ha emellett van elég ideje és energiája a családjával és az otthonával foglalkozni. Csak én nem látom ebben a logikát?

Persze a szerző otthonoktat, ráadásul a legidősebb gyermeke fogyatékos, így neki mindig otthon kell lennie, és ez egész életében így lesz, mert a beteg gyermeke sosem lesz alkalmas az önálló életre. De hogy lehet valaki annyira szűk látókörű negyvenegy évesen, hogy a saját helyzetét kivetítse minden nőre, ráadásul azt állítsa, hogy ez az Egyház definitív tanítása?

Miért lenne bűn, hogy egy feleség, akinek (még) nincs gyereke, dolgozik? Elhiszem, hogy régen a háztartás vezetése gyerekek nélkül is kitöltött egy egész napot. De képzeljük el pl. az alábbi helyzetet: egy gyermektelen házaspár egy másfélszobás panellakásban él. Vajon mennyire lehet egészséges életmód az, hogy a feleség egész nap otthon van és nem csinál semmit, csak háztartást vezet és főz? Naponta mennyi időt vehet el, hogy rendben tartson és kitakarítson egy 45 nm-es lakást, és megfőzzön két emberre? És a fennmaradó rengeteg idejében mit csináljon? Bámuljon sorozatokat meg netezgessen? Nem lenne jobb, ha inkább eljárna dolgozni vagy önkénteskedne, emberek közé menne, hasznos tevékenységet folytatna, segítene másoknak? Miért ne tehetné meg ezt házon kívül, ha akarja? Nem látja Stephanie, mennyire magányos dolog ma háztartásbelinek lenni, mert már nem nagycsaládok élnek együtt, hanem egy nő szinte egész nap egyedül vagy gyerekekkel van otthon, társaság, segítség nélkül? Ez nem normális és sosem volt így. Egy gyermektelen nőt az otthon magányába burkolózás helyett inkább arra kéne buzdítani, hogy menjen és segítsen más anyáknak, időseknek stb. (akár pénzért), hogy se ő, se mások ne buggyanjanak meg otthon, egyedül.

Hasonló a helyzet, ha a gyerekek már nagyobbak. Képzeljük el, hogy a férj és a gyerekek hétköznap távol vannak legalább 7-8 órát. Mennyi ideig tart egy olyan otthon rendben tartása, amiben szinte ott sincsenek a lakók, mert dolgoznak, tanulnak? És a főzés úgy, hogy nem is otthon ebédelnek?

Természetesen lehet azt mondani, hogy ha sok ideje van egy nőnek otthon, akkor foglalja el magát. Süsse ő a kenyeret, varrja ő a ruhákat, tartson haszonállatokat, köpüljön vajat stb. De mi van akkor, ha egy nőnek minderre nincs hajlama, és inkább megkeresi a pénz ezekre valami olyan munkával, amiben viszont jó és örömet okoz neki?

Úgy gondolom, az, hogy egy nő lássa el a háztartási feladatokat, nem feltétlen jelenti azt, hogy mindent ő végez vagy készít el. Hanem azt jelenti, hogy gondoskodik róla, hogy el legyenek a dolgok végezve, meg legyenek szerezve. Ha nem ő főz, megrendeli az ebédet otthonra, ill. az intézményekben. Ha nem ő varr ruhákat, megveszi őket. Ha nem ő köpül vajat, akkor megvásárolja a boltban. 

Tudom,  divat lett a prepperkedés, mert hogyha majd jön a Great Reset, mindenki éhen hal, aki nem önellátó, de magyarokként, akiknek benne van a történelmi tudatunkban a padláslesöprés, nem igazán tudom, miért ülünk fel ennek az amerikai trendnek. Nyugodjunk csak meg, ha ilyen borzasztó idők jönnek, az önellátóktól úgy el lesz véve minden, mint a sicc, úgyhogy együtt fognak éhen halni velünk, lenézett városiakkal. Sztálinnak is sikerült a holodomor során több millió ukrán földművest éhhalálba vinnie, úgyhogy sajnos a paraszti életmód senkit se ment meg ilyen esetben.

Persze egyértelmű, hogy egy anya nem tud olyan munkaerő lenni, mint egy apa. Ezért is hangsúlyozzák az egyházi dokumentumok azt, hogy figyelembe kell venni a nők egyéni helyzetét és tujdonságait a munka területén. Nem való minden munka nőknek. Ezen kívül lehetővé kell tenni, hogy legalább a gyerekek hároméves koráig itthon lehessünk. De utána se legyen kényszer a munkába állás. Ha pedig szükség van ránk otthon (beteg a gyerek, szünet van), azt is lehetővé kell tennie a munkahelyünknek, hogy ilyenkor vele legyünk (táppénz, szabadság, home office, vagy eleve olyan az állásunk, hogy szünetekben nincs vagy kevesebb a munka).

Míg egy férfi, mivel az ő dolga a család anyagi javainak biztosítása és a társadalom működtetése, elsősorban dolgozik, és amellett a szabadidejében foglalkozik a családjával és az otthonával, addig egy anya elsősorban a családdal és az otthonnal kell foglalkozzon, és a szabadidejében kereshet pénzt. Vagyis ha dolgozunk, azt úgy kell tennünk, hogy a család és a háztartás legyen az első, és ne munka mellett legyünk mellesleg anyák, hanem az anyasághoz igazítsunk minden mást. (Nyilván az se jó, ha egy apa annyit dolgozik, hogy nincs jelen érdemben a gyerekei életében, de tény, hogy ő jóval kevesebbet lesz jelen így is, mint egy anya, de az apai szerep nem is követel többet.)

Azt gondolom, hogy bölcsen tesszük, ha házas hivatású nőként olyan végzettségre törekszünk, amivel tudunk úgy dolgozni, hogy az ne legyen majd a család kárára. De az se baj, ha nem dolgozunk. Ha valakinek tényleg az az öröm, hogy mindent kézzel készít, illetve olyan otthona van, ami lehetővé teszi a háztájizást, nyugodtan éljen így, nem kell munkaviszonyt létesítenie. De nem kéne a „parasztkodást” fetisizálni és felsőbbrendűnek kikiáltani. Mindenki úgy használja fel a szabadidejét, ahogy Isten neki tálentumot és lehetőséget adott, és senki se jobb vagy rosszabb a másiknál a lakóhelye vagy a munkája miatt. Szükség van falvakra és parasztokra, de városokra, munkásokra, értelmiségiekre is. 

A lényeg az, hogy ne kiáltsunk ki olyanokat, hogy ez vagy az bűn, ha az Egyház sose tanított ilyet. Nincs jogunk hozzá, ugyanis nem mi vagyunk a tanítóhivatal, se a Szentlélek. Hiába mondja valaki, hogy hagyományhű katolikus – ha saját tanokat kreál, akkor tulajdonképpen protestánssá válik, csak épp nem a Bibliát csűri-csavarja a maga szája íze szerint, hanem pápai megnyilatkozásokat. Tizen-huszonévesen úgy gondolom, ez még valahol elnézhető, de érettebb korban kínos és komoly kérdéseket vet fel az illető jellemével kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy felelnünk kell majd Isten előtt azért, hogy a saját gondolatainkat egyházi tanításnak kiáltottuk ki, amik alapján ráadásul meg is ítéltünk másokat, ill. tévedésbe ejtettük őket.

Summa summarum: téved a feminista, aki azt mondja, alacsonyrendű dolog a háztartásbeliség, esetleg felesleges, sőt be kéne tiltani (ld. Simone de Beauvoir). Az is téved, aki azzal ámítja a nőket, hogy minden munka nekik való és ugyanolyan munkaerő lehet egy anya, mint egy gyermektelen nő vagy egy apa. De az az antifeminista is téved, aki azt állítja, hogy minden esetben és körülmény között káros és bűn, ha egy anya, sőt egy feleség súlyos ok nélkül házon kívül dolgozik.