Karizmatikus megújulás, avagy kell-e emancipálni a Szentlelket

Mostanában Bartus László Fesz van c. könyvét olvasom, amely a Hit Gyülekezete visszásságairól szól egy olyan ember szemén keresztül, aki éveken át a részese volt az egésznek, mégpedig elég magas szinten. Nyilván Bartussal rengeteg dologban nem értünk egyet se politikailag, se vallásilag, de azt el kell ismernem, hogy sok helyütt remek meglátásai vannak. A Hit Gyülekezete karizmatikusságával kapcsolatos szavai különösen érdekesek, mivel a katolikus Egyházban is nagyon erősen jelen van ez a vonulat, és megdöbbentően sok a hasonlóság. Épp ezért gondoltam, hogy igyekszem írni a hagyományos katolikus szemlélet alapján a témáról. Bízom benne, hogy azért lesz néhány karizmatikus, akinek nem a sértődés és személyeskedés lesz a reakciója, hanem nyitott szívvel és jóhiszeműen átgondolja a kritikámat.

Számomra a karizmatikus katolicizmus mindig is rendkívül érdekes jelenségnek tűnt fel. Szimpatikus, hogy komolyan veszik a hitüket. Langyosnak,  vasárnapi kereszténynek nem nevezhetőek. Biztos vagyok benne, hogy őszintén Jézust igyekeznek követni és szentté válni. Olyan fontos témákba is bátran beleállnak, mint pl. hogy mennyire veszélyes a New Age. Csakhogy ez nem elég. Ez a hitesekről is elmondható.

Ami a legjobban nyugtalanít bennük, hogy ha megnézek egy karizmatikus misét (pl. ezt a jóságos Udvardy érsekkel), akkor nem egy katolikus szertartást látok, hanem inkánb egy Vidám Vasárnapot: egzaltált protestáns bulit férfiatlan kappanokkal, érzelgős asszonyokkal és a szerepléstől öntudatos fiatalabb verzióikkal. Egyszerűen minden porcikám szenved az audiovizuális terror nyomása alatt. Ez nem az én hitem. Ez nem katolicizmus.

És persze lehet azt mondani, hogy ezek csak külsőségek, de a külsőnk a bensőnk tükröződése, és a külsőségek nagy hatással vannak a bensőkre is. Épp ezért sok mindent le lehet belőlük szűrni és nagyon fontosak az erős hatásuk miatt. Lex orandi, lex credendi. Az imánk módja rendkívül nagy hatással van a hitünkre. Pont ezért volt a katolikus liturgia jellemzője kezdetektől fogva, hogy a pogány szertartásokkal szemben nem volt benne semmi önhergelés. Sajnos a protestánsok egy része és nyomukban a karizmatikusok bizonyos tekintetben a pogány szertartások színvonalára süllyedtek. Ha valaki pünkösdista neoprotestáns, sőt pogány stílusban imádja Istent, annak nem szenved kárt a katolikus hite?

Ami rendkívül zavarba ejtő még nekem a karizmatikus misében, az az istenélmények (vagy pontosabban az annak hitt érzelmek) kifejezésének az abszolút szemérmetlen módja. Akárhányszor a szentek életét vagy írásait olvastam, mindig az derült ki, hogy majd' elsüllyedtek szégyenükben, ha mások előtt voltak misztikus élményeik, és kérték az Urat, hogy ne hozza őket ilyen helyzetbe. Ők még alázatosak voltak. Egy pillanatra se akarták, hogy azt higgyék róluk a többiek, hogy szentebbek náluk, vagy bármi más okból különlegesek. Volt még érzékük ahhoz, hogy az istenélmény intim dolog. 

Igazából egy alázatosságra törekvő katolikus még azt is próbálja elrejteni, hogy könnyezik a szentmisén. A karizmatikusoknál viszont a kétezeréves Egyház liturgikus hagyományaival, minden szent viselkedésével és egyébként a magyar nép lelki alkatával ellentétben az a divat, hogy minél látványosabban átadják magukat a lelki élményeknek és egyfajta drogos eufóriát tapasztaljanak meg, ami sajnos a Szentlélek helyett valószínűleg inkább a zenének, ön- és közösségi szuggesztiónak vagy legrosszabb esetben démonoknak köszönhető excentrizmus.

Ezen érdemes lenne elgondolkodnia a karizmatikusoknak, hogy vajon Isten akarata-e a protestáns istentiszteleti- és imamódok behozatala az Egyházba. Tőle van-e ez vajon? Miért kellene úgy megújulnia az Egyháznak, hogy pünkösdista eretnekektől emelünk át a hitéleti gyakorlatainkba? Vagy inkább ez is a Sátán megtévesztése, hogy jóhiszemű emberek azt higgyék, a katolikus Egyházba tértek meg, de valójában egy protestantizált utánzat csapdájába estek? 

Durván hatnak talán ezek a szavak. De tudjátok, mi igazán durva? Az a gyűlölet, ami rengeteg magyar katolikus karizmatikusban van a hagyományos szentmise és közösség iránt. (Nagy tisztelet a kivételnek.) Itt aztán igazán kilóg a lóláb. A Hit Gyülekezete karizmatikus szekta főellensége a katolikus Egyház. A katolikus karizmatikus megújulásé szintén. Meg kell nézni, hány karizmatikus nagyhangú alak van az interneten, akik nap mint nap kifejezik gyűlöletüket az ellen, amilyen a katolikus mise és tanítás a II. vatikáni zsinatig és a liturgikus reformokig volt. 

Félreértésből fakad ez? Ó, semmiképp sem. Az internet korában rengeteg helyütt tájékozódhattak volna az igazságról. Egyszerűen megátalkodottak. A valódi ok, hogy a hagyományos mise a karizmatikus mise antitézise. Méltóságteljes és elmélkedésre sarkall, ellentétben azzal a vásári mulatsággal, amihez a karizmatikusok olyannyira ragaszkodnak. A lelket érinti meg, nem pedig a testi indulatokat korbácsolja fel. Eszedbe nem jutna egy hagyományos misén rázni a fenekedet, tapsikolni vagy csörgődobolni. A hagyományos mise felemel. A karizmatikus mise a testies érzékeid igényeit szolgálja ki (amellett persze, hogy jelen van Jézus az Eucharisztiában ott is, ezt nem vitatom).

A karizmatikus katolicizmus természetesen feminista. Említettem már, hogy ez az érzelgős stílus szinte csak herélt férfiakat vonz, de jellemző rá a nők totális szereptévesztése, jezebeli emancipációja is. Hiába tanítja Szent Pál, hogy a nők a misén hallgassanak (ld. 1Kor 14,34), a fentebb linkelt videón látható, hogy a mozgalmat egy ideig vezető apáca, miután körbeudvarolják egymást a szervezők nagy tapsolások közepette („Ahol a liturgiában bárhol az emberi teljesítményért az emberek a tetszésüket fejezik ki, az egy biztos jel arra, hogy a liturgia lényege teljesen eltűnt, és a helyébe egyfajta vallásos szórakozás lépett. Egy ilyen vonzerő gyorsan kifakul, elhalványodik – a szabadidős tevékenységek piacán nem tud versenyezni a többivel, mert ez a piac egyre többféle formáját tartalmazza a vallásos izgalomnak” – XVI. Benedek pápa [A liturgia szelleme]), miképpen is szerepel, vagyis röviden prédikál és imát vezet – mindezt a szentmise keretein belül. Szent Pál erre azt mondaná: asszony, ülj le és fogd be a szád.

Úgy eleve ez az egész, hogy a Szentlelket előretolják, annyira feminista! A Szentlélek, köszöni szépen, nem kér abból, hogy emancipálják. Ő finoman, a háttérben működik. És ami a legfontosabb: nem az érzelmeidre hat. A bérmáláskor megkapott hét ajándéka a Szentléleknek nem a misén való táncikálás, a feltűnősködve istenélményben eltelés és a feminista női zsizsegés, hanem: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány, lelki erősség, jámborság és istenfélelem.

A fentieket Barsi Balázs atya így fogalmazza meg A teremtő Lélek c. könyvében:

„Ki az igazán szentlelkes?

Nem az, aki magát karizmatikusnak mondva nagy dérrel-dúrral nekiáll megújítani az Egyházat, hanem aki a Szentlelket utánozva háttérbe húzódik, észrevétlenné válik, mégis mindenütt ott van, mindenről gondoskodik, ahogy az édesanya teszi.

Mert az örök misztériumon, a Szentháromságon belül a Szentlélek az isteni termékenység, mégsem ered tőle egyetlen személy sem. A Szentlélek Isten alázata. Az Atyáé, aki benne adja magát teljesen a Fiúnak, és a Fiúé, aki benne szereti viszont az Atyát. Ő a kulcs, mely Isten titkát megnyitja, de nem ő az Atya képmása, hanem a Fiú, aki megtestesült, s akinek képére az ember teremtetett. A Lélek az Atya és a Fiú kapcsolatának kinyilatkoztatása, ő maga azonban kimondhatatlan marad. Az Atya és a Fiú így szól az Ó- és az Újszövetségben: én. A Szentlélek ezt nem mondja, ő mintegy inkognitóban működik.

Az Atya küldi a Fiút és a Fiú által a Szentlelket, a Szentlélek azonban nem küld senkit. Ő az ajándék, nem az ajándékozó. Ő az örök dicsőség, mellyel az Atya megdicsőíti a Fiút, a Fiú pedig az Atyát. Ő a közösség, a találkozási hely, az a közeg, atmoszféra, amelyben az Atya és a Fiú, Isten és ember, valamint az Egyház tagjaként ember és ember találkozik. Levegő, amelyből mindenki él, anélkül, hogy észrevenné.

Ki az igazán szentlelkes?

Aki mer levegővé válni az emberek számára, és Isten életének örökké friss oxigénjét árasztani.”

Az is teljesen a katolikus tanítással ellentétes, hogy létezik Szentlélek-keresztség, ami valamiképpen aktiválja a keresztséget és a bérmálást. Közel 2000 éven át nem volt ilyen a katolikus Egyházban. Miért is lenne? A keresztség és a bérmálás mindenféle érzelgős, egzaltált, látványos élmény nélkül hatásos. 

A karizmatikus megújulás igazából egy trójai faló, amelyen keresztül a neoprotestáns ostobaságok szabadon áramolhatnak az Egyházba. Ilyenek pl. a mindenhol démonokat látás (Halloween, karate, Harry Potter stb.), a gyógyító haknik, a halandzsázó ima vagy épp a „Szentlélek" olyan kiáradásai, hogy szerencsétlen hívő úgy viselkedik, mint egy idióta.

Természetesen vannak a karizmatikus megújulásnak is pozitív hozadékai. De mindenféle más hamis vallási mozgalomról is elmondható ez. Pl. Pajor Tamás zenész a Hit Gyülekezetében szabadult meg a drogtól és menekült meg a totális önpusztítástól. Abban a Hit Gyülekezetében, amely átokkommandókkal és politikai machinációkkal harcol legfőbb ellensége, a katolikus Anyaszentegyház ellen évtizedek óta. Bizonyos bűnökből és függőségekből való megszabadulás csak járulékos veszteség a pokol seregei számára, hogy a katolikus hagyomány ellenségeinek száma tovább gyarapodhasson.

Amikor még az Egyház nem térdelt le a karizmatikus áramlatnak, álmisztikus őrjöngésként beszélt róla:

„Ébredés, (ébresztés, revivals.)

Úgy a pietistáknál, akikkel az imént foglalkoztunk, mint egyéb protestáns szektáknál, főképpen Amerikában és Angolországban elég gyakori a revivals-nak nevezett álmisztikus tünet, nevezetesen Wales-ben, Angolországban, periodikusan szokott fellépni a revivals, ez az ébresztési láz. Így 1859—1862 s aztán 1904—1905 közt dühöngött járványszerűleg a nevezett tartományban.

Alapjául szolgál az a protestáns téves hitelv, hogy az ember a puszta hit által lesz a bűnösből igazzá, olyképpen, hogy Krisztus érdemeit, mint a ruhát külsőleg magára ölti. Nos, a hívő protestáns ezt szeretné valamiképpen érzékelni ís. Mintegy kézzelfoghatóan tapasztalni kívánná, mikor megy át a lelki halálból az igazság, az élet állapotába. Evégből pásztorok a hívekkel megállapodás szerint, avagy maguk a hívek, térítő gyülekezeteket rendeznek, amelyekre meghívnak oly egyéneket, akikben a megtérésre valami hajlandóság mutatkozik.

Ezeket aztán agyonprédikálják, éneklik, míg végre is bizonyos letargia, idegkimerülés vesz rajtuk erőt. Ezt a fizikai elbágyadást tartják aztán a lélek békéjének és az üdvösség biztosítékának.

Az utolsó walesi revivalst Henry Bois montebau-i protestáns teológiai tanár megfigyelte és tanulmány tárgyává tette. Ő rajzolja a következőkben annak lefolyását.

1904-ben igazi, epesztő vágy szállotta meg Walesban a lelkeket mások megtérítésére. Világiakat, férfiakat csakúgy, mint fiatal leányokat hevített a lelkesedés, hogy az Istenhez való visszatérést prédikálják. Templomokban, kápolnákban összejöveteleket rendeztek, anélkül, hogy sok ügyet vetnének a lelkészekre, akik csak szórványosan mutatkoztak, hogy néhány üdvözlő szót intézzenek a gyülekezethez. A valláskülönbség sem játszott itt nagy szerepet. Ezt a gyülekezetet többnyire csupán a köznép látogatta, munkások, földművelők, kispolgárok. A műveltek, gazdagok jobbára távol maradtak. Az északi vidéken, ahol az angol nyelvet beszélik, ez a mozgalom alig mutatkozott.

Az összejövetelen négyféle dolog ment végbe: beszéd, ima, ének és a »tanúságtétel«.

Ezek közt a beszéd, buzdítás volt aránylag a legkisebb jelentőségű. A gyülekezet rendezője (munkásember vagy fiatal leány) a szószékre lép és elkezd rögtönzött beszédet tartani. Dogmákat nem igen érint, hanem nagy hévvel kifejti, hogy mily szükséges a bünnel szakítani, az ördögnek ellentmondani és végleg Jézushoz csatlakozni. Az érveket csupán abból a szeretetből meríti, amelyet Jézus irántunk a Kálvárián tanúsított. Olykor a szónok a Szentíráshoz nyúl, hogy abból néhány verset felolvasson. Ha megindulás mutatkozik, akkor egyszerűen félbeszakítják a szónokot, hogy imádkozzanak és énekeljenek.

Az imát nagyrabecsülik. Többnyire hangosan imádkoznak és maguk rögtönzik annak formáját. Többnyire a bűnösök megtérését kérik Istentől vagy megköszönik a megtéréseket. Aki magában isteni ihletet érez, legyen az akár öt éves gyermek, hangosan és némelykor oly hosszan imádkozik, hogy az, aki csak megfigyelőnek megy oda, megúnja. Van úgy, hogy egy második, sőt harmadik is belekap a hangos imába anélkül, hogy törődnék a többiekkel.

Az imához aztán az ének is járul, amely még nagyobb kedveltségnek örvend. A nép száz számra tudja kívülről az énekeket. Egyik rázendít az énekre, a többi vele tart. De közben másik, sőt harmadik egészen eltérő dallamú énekbe kap s nekik is vannak követőik. Ez alatt egyben folytatódik a hangos ima, sőt a szónoklat is. Ez a hang-zűrzavar eltart órákon át, olykor kora reggelig. Az a felindulás, mozgalom, szinte eksztatikus lelkesedés, amely a jelenlevőkön erőt vesz, egyszerűen leírhatatlan. Ebben az őrjöngésben olykor még törnek-zúznak is, úgyhogy volt lelkész, aki kizárta templomából őket, mert 1500 frank kárt csináltak neki.

A »tanúságtétel« olykor többször ís megismétlődik, ha a gyülekezeten erőt vett a lelkesedés. Ez abban áll, hogy a gyülekezet vezetője valamennyi jelenlevőt felszólítja, hogy tegyen felállással tanúságot arról, hogy Jézusé akar lenni. Megesik, hogy akad olyan, aki ülve marad. Ekkor az egész gyülekezet egyesült erővel s megújult buzgalommal kezd érette imádkozni. A szomszédai könyörgés, intés és rábeszélés által igyekeznek reá hatni, hogy térjen Istenhez. Ha sikerült ily módon a makacskodót megtéríteni, akkor a gyülekezet hála-énekbe kap s felhangzik az u. n. Dioly iddo, mi katolikusok azt mondanók a »Te Deum«.

Ennél az izgulékony idegzetű népnél még más érdekes jelenségek is előfordulnak. Ilyen pl. az ú. n. hwyl (olv. huil.) Ha ugyanis valaki már feltüzelte magát ima vagy beszéd által, megtörténik, hogy önkívületbe esik s percekre elveszti eszméletét, De azért csak egyre tovább imádkozik. Valami somnambulizmus mutatkozik nála. Mikor felébred, már semmire sem emlékszik abból, ami vele történt. A többi azt hiszi, hogy ez a Szentlélek hatása volt. Ez a hwyl.

Erről a szóbanforgó hwylről megjegyzi a protestáns Henri Bois, hogy a walesi nép temperamentumának sajátossága. Éppen azért nem szorítkozik csupán vallási térre, hanem politikai összejövetelek alkalmával ís előfordul. A nyelvek ajándéka Walesben nem mutatkozik, de Norvégiában, Osloban és attól északra fekvő vidéken ez is előfordul. (1907.)

Barrat metodista prédikátor ily elragadott-féle állapotban állítólag 7 oly nyelven beszélt, amelyeket soha sem tanult. Ezeket a »nyelveket« azonban csak amolyan indulatot kifejező szavak képviselték, amelyek minden nyelvben azonosak. Amikor Kasselban 1908 körül a protestánsok azzal kérkedtek, hogy megint megjelent köztük a »nyelvek ajándéka«, Schrenk protestáns lelkész bebizonyította, hogy ez néhány mit sem jelentő szó kiáltozásában mutatkozott.”

(Müller Lajos SJ: Misztika)

Persze az ilyen egzaltált ébredezés nem csupán új- és jelenkori jelenség. Már a II. században is volt egy hasonló eretnekség A Wikipédia írja róla ezt, nem én:

„A montanizmus egy ókori karizmatikus keresztény mozgalom volt, mely egyik vezetőjéről, Montanoszról nyerte nevét. Eretnek mozgalommá nyilvánították az új prófétai kinyilatkoztatások iránti hite miatt.

Formája szerint ébredési mozgalom volt. Napjainkban sokan párhuzamot vonnak az ókori montanizmus és modern keresztény mozgalmak, főleg a pünkösdi és a karizmatikus mozgalom között."

A montanizmus a szektavezérről, Montanusról kapta a nevét, akit – mily meglepő – két nőszemély követett prédikáló útjai során, akik eszeveszetten ordítoztak. Természetesen a Szentlélek szólt belőlük. Montanus egyébként a Lélek spontán vezetésére való hallgatásra buzdított (ismerős?). Ezen felül felszentelt nőket is presbiternek, sőt püspöknek is. Caesareai Euzébiosz püspök így jellemezte:

„Önkívületbe esett, és hirtelen egyfajta őrület és eksztázis kerítette hatalmába; esztelenül beszélt, és furcsa dolgokat kezdett el motyogni, prófétálva oly módon, amely ellentétes volt az Egyház állandó szokásával, amely kezdettől fogva hagyományként öröklődött."

Engem az is foglalkoztat a magyar katolikus karizmatikus megújulással kapcsolatban, miért nem terem rengeteg papi hivatást, amikor olyannyira elterjedt és hatalmas a hátszele a mai Egyházban? Különösen feltűnő ez a hiány az elnyomott és sokkal kevésbé népszerű hagyományhű katolikus csoportokkal összehasonlítva. Ha jól tudom, csak a Szent Mihály-templom közösségéből hat kispap képzése zajlik jelenleg. Csak nem azért van ez, mert feminista és protestáns szellemiségből aligha fakadhat papi hivatás? 

Ahogy az is fontos kérdés a számomra, hogy mikor korunk egyik legnagyobb problémája az irracionalitás, az elférfiatlanodás és az érzelemközpontúság, valóban ezt adná Isten gyógyírül a katolikus Egyháznak? Még több irracionalitást, elférfiatlanodást és érzelemközpontúságot? 

Nem.

Az Őáltala adott gyógyír a hagyományos katolikus tanítás és szentmise.

A karizmatikus alkalmak leginkább arra jók, hogy egyfajta érzelmi függőséget alakítsanak ki bennünk. Rendszeresen eljárok ilyenekre, mert ott majd megtapasztalom a Szentlelket! Micsoda hatalmas élményekkel térek haza! Csakhogy ezek a felfokozott érzelmi élmények milyenek? Szenttebbé teszik az illetőt? Nem, csak éhesebbé. Utána a mindennapok kötelességei, a nem (eléggé) spirituális férj, a házimunka, az anyaság szürkének tűnik. Szeretnék újra és újra elmenni az ilyen alkalmakra, mert ott tapasztalhatom Istent. Pedig tudod, mi az igazi istentapasztalat? Az, amikor szeretettel, alázatosan és természetfeletti békességgel végzed a hétköznapi kötelességeidet.

Nem az egzaltált karizmatikus alkalmak tesznek szentté, hanem a méltóságteljes hagyományos mise, a rendszeres, feltűnősködésmentes ima („Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked." [Mt 6,6]), az állapotbeli kötelességeid teljesítése és a felebaráti szeretet gyakorlása. Nincs szükséged „prófétai" kijelentésekre, a Szentlelket állítólag időbeosztás szerint gyógyításra bírni tudó, haknizó sztárkarizmatikusok felkeresésére vagy értelmetlen szavak imádkozására. Arra van szükséged, hogy tedd azt, ami katolikusként a dolgod az életállapotod alapján, mégpedig egyre növekvő alázattal és szeretettel – valamint igaz katolikus módon, nem pedig úgy, mint a pünkösdista eretnekek.

Bízva az őszinte igazságkeresésükben, arra hívok minden karizmatikus katolikust, hogy ismerkedjen meg azzal a hittel és liturgiával, amely közel kétezer éven át jellemezte azt az Egyházat amelyet ők annyira buzgón és nagy szeretettel szolgálnak. Kezdetnek itt találtok hozzá segítséget, itt pedig misehelyszíneket.

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket."

(Jn 8,32)