Karatézhat egy katolikus?

Három éve elkezdett a nagyobbik fiam ashihara karatézni. És mint katolikus anya erőteljesen beleástam magam abba a témába, hogy rendben vannak-e a távol-keleti harcművészetek/küzdősportok. Vagyis hogy nem teszem-e ki a gyerekemet a karatézása révén démoni vagy legalábbis idegen vallási (sintó, buddhizmus) befolyásnak.

Gondolom abból, hogy már három éve karatézik a fiam, rájöttetek, mire jutottam. De azért ez az egész egy cizelláltabb választ igényel. Ugyanis mégsem tudom azt mondani, hogy csak nyugodtan járasd a gyerekedet bármifajta távol-keleti sportra.

A probléma az, amit a Wikipédia „Harcművészet” cikke is megfogalmaz:

„A harcművészet és a küzdősport szót általában ugyanabban a jelentésben használják. Mégis, ha megfigyeljük a különböző küzdősportok/harcművészetek ágait, elég könnyedén megkülönböztethetünk két fő irányvonalat, melyet sokan önkényesen, de nem minden alap nélkül egyik vagy másik névhez rendelnek.

Így harcművészetnek inkább azokat az ágakat és formákat nevezik, melyek mögött egy spirituális és/vagy szellemi rendszer is áll (például a harci kungfu egyes irányzatai, az aikidó, az iaido, a tajcsicsüan stb.), illetve amelyek nem a küzdést és az abban való győzedelmeskedést helyezik a fókuszba. Másképp megfogalmazva ez valódi művészet, a művész pedig az alkotást és az önmegvalósítást tartja művészete céljának. Versenyről itt is beszélhetünk, de az nem a ringben, hanem inkább az életben játszódik. Fontosabb a harcművészetben a kibontakozás és valamiféle magasabb rendű elvvel való harmónia kialakítása.

(...)

A küzdősport szóhoz pedig inkább azokat rendelik, melyek letisztultak, nem hordoznak kulturális vonásokat, bármilyen kultúrához csatolhatók, inkább a testi értelemben vett harcot fejleszti, és nem, vagy csak nagyon kis mértékben foglalkozik más kultúrá(k)nak a hozadékával, vagy a szellemi értelemben vett harccal. Más megközelítésben azt mondhatni, hogy küzdősport az, amelyben a hatékonyság (még ha részbeni is, például bokszban csak a kezet szabad használni) felülmúlja a szépség és az egészség szempontjait (például kick-box, sanda, ökölvívás, birkózás stb.). Ez sport, a művészi célokkal ellentétben itt a verseny, a mozgás és a mások felett való győzedelmeskedés számít elsődlegesen.”

Tehát elmondható, hogy vannak a harcművészetek, amelyekben komolyabban jelen van a spiritualitás, és vannak a küzdősportok, amelyekben kevésbé vagy egyáltalán nem.

Az ashihara karatét és azon belül is azt a helyet, ahol ezt a fiam gyakorolja, egy spiritualitástól mentes, rendkívül gyakorlati karatetípusként és -dojoként ismertem meg. Nincs meditálás, jóga vagy szó bármiféle vallási-spirituális témáról. Ütés van meg rúgás.

Tehát ha valami hasonló testmozgást keresünk a gyerekünknek, azt kell megvizsgálni, inkább harcművészetről (pl. kungfu, taichi, aikido) vagy küzdősportról van-e szó (pl. jiu-jitsu, ashihara karate, kempo). Ezen felül pedig, hogy maga az edző milyen szemléletű, és hogy miképpen zajlik az edzés. 

Persze fel lehet tenni még ezek után két kérdést.

Az első: nem illúzió, hogy van spiritualitásmentes távol-keleti küzdősport? Csak úgy, minthogy illúzió az, hogy a jóga lehet csupán testmozgás?

Nem, mert a jóga egy vallási szertartás, és maguk a pózok is sokszor egy-egy hindu istenséget jelenítenek meg. Maguk a jógaoktatók is azt vallják és hirdetik általában, hogy a jóga nem csak egy testmozgás, hanem spirituális vetülete is van, és olyan, ami ellentétes a kereszténységgel (tkp. önmegváltás). A küzdősportok viszont nem vallási szertartások, és nincs a mozdulatoknak ilyen háttértartalma vagy célja.

A második kérdés: nem összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, hogy egy gyerek harcolni tanuljon? Hol van itt a szelídség meg a szeretet?

Ezzel kapcsolatban a Katolikus Egyház Katekizmusát idézném:

„2264 Az önmagunk iránti szeretet az erkölcsiség alapvető principiuma marad. Törvényes tehát, hogy a saját élet megőrzéséhez való jogot érvényesítsék. Aki a saját életét védi, nem követi el az emberölés vétkét, még ha arra kényszerül is, hogy támadójára halálos csapást mérjen:

Ha valaki a saját élete megvédésére nagyobb erőt alkalmaz, mint szükséges, a tette nem megengedett. Ha azonban mértékkel veri vissza az erőszakot, a védekezés megengedett (...). Nem szükséges az üdvösséghez, hogy az ember elmulassza az arányos védekezést azért, hogy elkerülje a másik megölését: mert a saját életére jobban kell vigyáznia, mint a másikéra.”

A karate és a többi küzdősport lényege az önvédelem, az önfegyelem és a testmozgás. Ezekben semmi kivetnivalót nem látok katolikusként – sőt.

Ha pedig valakinek további aggályai vannak, annak azt mondanám, hogy keressen hivatalos katolikus dokumentumot, ami en bloc elítéli a távol-keleti küzdősportokat. 

A fentieket összefoglalva tehát azt mondanám, hogy ha nem tapasztalunk konkrét spirituális gyakorlatot vagy szóbeli tanítást az adott edzésen, akkor nyugodtan járassuk távol-keleti küzdősportra a gyerekeinket, nem fognak démonok befolyást nyerni az életük felett emiatt és nem mennek majd el tőle buddhista irányba. Egyszerűen csak edzeni fognak egy jót, mozognak, fegyelmet tanulnak és önvédelmi technikákat... meg talán néhány szót japánul.